Velazquez képei egyedül is megállják a helyüket a IV. Fülöp számára vásárolt képek között, Teniers csupán másolóként és a katalógus kitalálójaként ismert. Miért is kéne emlékeznünk egy képeket ábrázoló képeket kedvelő németalföldi piktorra?
1660 táján a kéziratos leltár már megszokott volt, az illusztrált nyomtatott könyv is létezett már legalább 150 éve, de egyetlen gyűjtőnek, kurátornak, nyomdásznak vagy kiadónak sem jutott eszébe, hogy ezt a kettőt kombinálja, és így katalogizálja a reneszánsz és a reneszánsz utáni Európa nagy gyűjteményeit. Éppen ekkor fejezte be egy flamand festő, ifjabb David Tenier a Lipót Vilmos főherceg, III. Ferdinánd német-római császár testvére számára készült festménykatalógusát. Tenier munkájának a Theatrum Pictorum, vagyis a festészet színháza nevet adta, s benne a - nagyjából a főhercegi gyűjtemény felét kitevő - jelentősebb olasz festmények szerepeltek.
Theatrum Pictorum: pasticcio, ricordi, grisaille
A főherceg és Tenier meglehetősen furcsa párost alkottak. Lipót 1614-ben született, egyházi pályára szánták, jezsuiták nevelték, és már 11 évesen megkapta első püspökségét. 23 éves korára már négy helyen volt püspök és érseki rangot is megszerezte. 25 évesen bátyja, a császár, kinevezte a császári csapatok tábornokának. Lipót a harmincéves háború önhitt, ambíciózus és bosszúálló hadvezére lett: katonai alkalmatlansága miatt vereséget vereségre halmozott, míg végül elbocsátották a hadseregtől. A szégyentől unokatestvére, IV. Fülöp spanyol király mentette meg, aki felajánlotta, hogy Németalföld helytartója legyen. Végül 1647-1656 között töltötte be ezt a tisztséget Brüsszelben. Ebben a kilenc évben akkora festménygyűjteményt halmozott fel, hogy palotájának minden falát a padlótól a plafonig szorosan egymás mellé rakott képek díszítették.
Teniers 1610-ben született. Apja, idősebb David Teniers, Rubens műhelyében dolgozott festőként; fia, a harmadik David Teniers is festéssel foglalkozott. Követve a parasztábrázolás Németalföldön elterjedt hagyományait, szívesen festett jókedvű parasztokat, képein megjelentek az emberi szerepekbe bújtatott macskák és majmok is. Lipót Vilmos főherceg rögtön felfigyelt rá, és 1650-ben, udvari festője halála után, Teniers-t azonnal a főherceg képtár igazgatójává nevezte ki. Teniers elhalmozta a főherceget képeivel: munkái Tiziano, Raffaello, Giorgione mesterművei és néhány akkoriban modernnek számító festő alkotásai mellé kerültek.
Teniers minden bizonnyal komoly szerepet játszott a herceg hatalmas gyűjteményének kialakításában. Feltehetőleg ő tanácsolta pártfogójának, hogy szerezzen meg 80 velencei festményt Hamilton hercegének birtokáról alig egy hónappal azelőtt, hogy a herceget 1649-ben Cromwell emberei kivégezték. Ez lett ugyanis az első szállítmány abból a 400 festményből, amelyet Lipót megvett a hercegi gyűjteményből. Hamilton gyűjteményét még napjainkban is a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik, voltaképpen ez az angol örökség egyik legnagyobb, ma is számontartott veszteségének tekinthető. Valószínűleg a Hamilton képek Lipóthoz kerülése ihlette a Theatrum Pictorum gondolatát.
A főhercegi kastélyban összezsúfolt festményeket nyilvánvalóan a kortársak is mesterművekként tartották számon, de nem láthatták, és így nem válhatott ismertté gyűjtőjük személye sem. A Theatrum Pictorum ötletét az adta, hogy a képekkel telezsúfolt könyvet Európa minden udvarába el lehetett juttatni, és ebben a formában mindenki számára világossá vált, hogy Lipót gyűjteménye a legnagyobbak közé tartozik, sőt, a gyűjtő-herceg még bátyját, a császárt is túlszárnyalhatja.
A Theatrum Pictorum bevezetője latinul, flamandul, franciául és spanyolul íródott, vagyis lényegesen nagyobb piacot célzott meg, mint Flandria vagy Brüsszel, ahol a nyomtatvány készült. Akkoriban a nemzetközi nyelv a latin volt, Brüsszelben a francia és a flamand nyelv volt használatos; a spanyol szintén ésszerű választás volt, hiszen a mai Belgiumot a spanyolok németalföldi tartományként, a király által kinevezett Habsburg főherceggel az élén működtették. A főherceget 1656-ban azonban visszahívták Bécsbe, még azelőtt, hogy Tenier befejezte volna az első képeket. Lipót Vilmos pedig Bécsből nem tudta aktívan támogatni Teniers munkáját.
Lipót utóda tovább foglalkoztatta Teniers-t udvari festőként, ezért bátran úgy döntött, hogy folytatja a munkát és 1660-ban megjelentette a könyvet, aminek ekkor már nyíltan kereskedelmi célja volt, s nem csupán a kérkedő főherceg barátainak és ellenségeinek készült meglepetésként. 1673-ban a Theatrumot másodszor is kiadták, ami azt jelzi, hogy a vállalkozás sikeresnek bizonyult. A harmadik kiadásra 1684-ben került sor, hat évvel Teniers halála előtt. A katalógus összesen öt kiadást ért meg: utoljára 1755-ben adták ki Amszterdamban és Lipcsében francia nyelven. Méretei és tulajdonságai mintaként szolgáltak a későbbi, főleg a XVIII. századi nagy katalógusok számára.
A Theatrum Pictorum messze túlmutat a főherceg és kegyencei korán. Ha a vállalkozás a flamand, holland és német festmények illusztrált katalogizálásával folytatódott volna, akkor bizonyára megkülönböztették volna az egyes nemzeti iskolákat, azok stílusjegyeit, az egyes típusokat és fajtákat, ahogy ez a tudományos témák esetében szokás. Ha ma megnézzük a galériák festmény- és illusztrált emléktárgy katalógusait, akkor azokban pontosan Tenier módszereit ismerhetjük fel. A Theatrum Pictorum tehát végül is méltó emléket állított első elkészítőjének, Teniers-nek, az 1662-ben elhunyt Lipót Vilmos főhercegre pedig ma már kevéssé emlékszünk.
A David Teniers és a festészet színháza című kiállítás január 2-ig látható a londoni Courtauld Institute-ban. A tárlat során betekintést nyerhetünk a XVII. századi festő és pártfogója kapcsolatába, megtudhatjuk, miként keletkeztek és szóródtak szét a történelem viharaiban a nagy gyűjtemények.
