Sopronban egy kicsit még jobban ki van találva: az egész óváros eleve nem más, mint múzeum, nyara csupa ünnepi esemény, terei, utcái maguk a megelevenedő történelmi korok, borai finomak, és ha mindez találkozik, mint 23-án éjjel, az maga a varázslat. Ezen az éjen összefonódik a Soproni Ünnepi hetek, a Kékfrankos nyár, a Régi Zene Fesztivál, a Német kultúra hete és a Múzeumok éjszakája. Az egész belváros egyetlen nyitott és zárt tér, ezúttal inkább nyitott, hisz hajnal 2-ig folyt a bor, álltak tárva a kapuk. És hatalmas tömegek hömpölyögtek, nemcsak az udvarokon, de bent, a kiállításokon is.
Az óváros mindegyik utcácskája a Fő térre vezet, ahol kórusok, táncosok, járókelők hömpölyögtek: itt volt a Kékfrankosok éjszakája, a borkóstolás. Soproni és környékbeli, szlovák és osztrák borárusok kínálták a jobbnál jobb nedűket. Jót tesz a pazar bor a tárlatok élvezetének, tanúsíthatom. Jó a fesztelenség, oldottság, ránk fér nagyon. És varázslatos mindezt ilyen környezetben megélni: a festői házak zugait, szögleteit, az ódon városfalakat fáklyák, mécsesek, gyertyák világították meg, még elbűvölőbbé téve az amúgy is pompás középkori környezetet.
És áradtak az emberek olyan kiállításokra, amelyeket még egy ködös, esős novemberi napon is csak a legádázabbak néznek meg.
Az Erdészeti Múzeumban kosztümös tárlatvezetők kalauzoltak végig a környék és a szakma titkait bemutató termeken. Koncertek háromóránként vidították az udvaron csapra vert sörtől amúgy is derűs tömegeket.
A Bányászati Múzeumhoz nem is november, inkább jeges január kell, hogy betérjünk, bár a loggiás középkori épület boltíves pincéivel maga is látványosság. Az udvaron bányász várta az érdeklődőket, és kézi préssel emlékérmet segített verni, az árkádok alatt filmet vetítettek a bányászatról, mellette hatalmas táblán memóriajátékkal gondoltak a játékos kedvűekre. A keskeny, meredek lépcsősoron egy emeleti, várfal tetején megbúvó elvarázsolt kertbe ért az ember, itt gyertyafényes zöldben jazz koncertet élvezhettünk, és be lehetett térni a bányászkocsmába is. És bezúdultunk aztán a csilléket, tárlókat maketteken és élethű nagyságban is bemutató kiállításra, megtekertük, amit meglehetett, meglöktük a pici csilléket, és riadtan bámultuk a sötét, szűk, valódi járatokat. Izgalmas volt. Ki hitte volna!
A Fő tér legszebb épületei közé tartozik az egymás mellett álló Fabricius-és Storno-ház. Miután átverekedtem magam a borozó seregleten és belehallgattam az éppen soros német kórusba, végigjártam a gyertyafényes udvarokat, a két palota kiállításait, jelmezes tárlatvezetők útmutatása alapján, és a mindent belengő vöröshagyma szagban, mert tálcákon zsíros kenyereket és italokat kínáltak bent és kint. És a kint a fáklyás várfalra és kertjébe vezetett, onnan a Tűztorony teraszára - tudták, hogy van neki? -, ahol Lackner Kristófról volt vetítés és előadás. Hogy ki Lackner Kristóf? Hát ez a legjobb rész: Sopron polgármestere volt. A XVI-XVII. században élt polihisztor, ötvös, jogász, latinul írt, németül beszélt, könyveket és drámákat írt, pártolta a művészetet, az arisztokráciával ápolt jó kapcsolatot, majd végrendeletében vagyonát három részre osztotta: a török fogságban lévő lányok kiszabadítására, ilyenek nem lévén, a szegény lányok kiházasítására, a soproni ifjak külföldi taníttatására és az ispotályban lévő betegek ápolására.
Ma is jól jönne nekünk vagy száz ilyen polgármester, nem igaz? De legalább egy...
És hogy miért volt kíváncsi a múzeumokra ennyi mindenki, szinte a fél város? Talán, mert esemény a Múzeumok éjszakája, buli, közös, vidám élmény, nem ájtatos, magányos művészetimádás. Éljen, aki kitalálta.
