A helyszín ugyanis három impozáns tárlattal villog: Gyulai Líviusztól például a huncut, idősödő Casanova-sorozat szúr azonnal szemet, Sajdiktól a Petőfi megmentése a kedvencem, a török katonák egy üres fehér folt felé vágtatnak, a képen a költőnek hűlt helye, viszont egy aprócska vásznon a keretre ragasztva ott feszít Sándorunk. A Képregény Akadémia is bemutatja erőit, én leginkább Zorro de Bianco, alias Fehér Zoltán agyszüleményeiért, az erőteljes állkapcsú, zenebolond Pepita Oféliáért és a morbid humorú, nihilista Vogel stripekért rajongok.
A Cifrapalotában indulók harsognak szocialista plakátcsodákhoz aláfestésül, mindent megtudok a kor emberéről: takarékoskodik, de mindig vesz lottót (A lottót ne felejtsd el, Pista!), harcol az amerikai, fehér hernyóval mérgezett, exportált termékek ellen, cukorrépára szerződik, no ez vajon mi, ezt nem egészen értem. És még egy plakát az ötvenes évekből, egy szabadtéri Szentivánéji álom, nincs új a nap alatt, ma a végzős színművészetisek bűvölik a népet a Főtéren, amikor legutóbb rájuk néztem, éppen négy éves gyerekek figyelő gyűrűjében fonódtak össze a párok, cserebomlásra készen. Ja, nem, a gyerekek nem álmosak ma este, nem fáradtak, nem fáznak, és egyáltalán nem akarnak hazamenni.
A Bozsó Gyűjteményben a Retro diszkrét bája nevezetű kiállítás vár, ott szembesülök vele, hogy harminckét évesen immár én magam vagyok a retro, bár orosz Rakéta porszívót most látok először közelről, de csillogó, lila szódásüvegünk mintha lett volna, és gyanús a műanyag, elefántos öntöző és a Kék-Vörös szappan is. "Az anyósom egész életében ilyen ruhákban járkált" - fordul egy hölgy kinyilatkoztatásszerűen a barátnőihez, és egy égőpiros, rövid ujjú, rakott szoknyás, igen masszív, szőnyegszerű anyagból készült darabra bök, de ők inkább a döglött színű raffiaszatyrokat pásztázzák. Domján Edit mosolyog szomorkásan egy 1966-os Film Színház Muzsikáról, Hahoták sorakoznak egy üvegvitrinben, a régi Lakáskultúrák meg mintha kizárólag barna festéket láttak volna. "Ne fogdossák, kérem, a kiállítási tárgyakat!" - mosolyog rám szigorú szemöldöktartással egy múzeumőr néni (ezzel szokott lenni problémám, általában szeretek taktilisan is tájékozódni olyan helyeken, ahol ez meg van tiltva, de most kivételesen nem érintettem semmit), nevelésem közben pedig elmélyülten markolássza a keze ügyében levő Halász Judit lemezeket. "De hát ön fogdossa, nem én" - szól belőlem a renitens, de a kedves néni megnyugtat, hogy ő csak helyreigazította. Ja vagy úgy. feLugossy László harsogó színű képei furcsa módon összefogják és harmonizálják ezt a heterogén tárgy-együttest, szuggesztív, narancsszín fejek bámulják vonulásunk, van ebben valami megnyugtató. A kertben a Pancsoló kislány megy, de még mielőtt kilépnék a friss levegőre, megbabonáz egy rózsaszín kihúzófilccel készített ábra, mely egy áthúzott kezet ábrázol, ja, a zongorát sem szabad fogdosni, értem én, ellenben egy deviáns apuka éppen könyékig turkál a hangszerben, és magyaráz a kisfiának: neki drukkolok.
A Ráday Múzeumban dixiland muzsika szól, és még ajándékot is kapunk, egy retro információhordozót, hat összeragasztott diát, lehet kukucskálni az egyházművészeti gyűjtemény kincseit. Ami viszont egészen meglepő, az nem más, mint az órakiállítás, fényes kis zsebóráktól kezdve, (melyektől rögvest nosztalgiám támad a pompás George Sand stílus után), a méltóságteljes ingaórákon át egészen a több méteres toronyóráig - olyan gigantikus, hogy kezdem megérteni, mit jelent a toronyórát lánccal szófordulat. És mindegyik szerkentyű, az icipici és a monstrum együtt perceg, kopácsol, kattog, zavaros kánonban méricskélve a másodperceket. No ettől a felettes énem is bekapcsol, futás írni, azt hittem, úgy kell majd szétlökdösnöm a KAFF sajtószobájában a sorstársaimat, hogy géphez jussak, de nem, egyedül harcolok, ők még mulatnak nyilván. Bezzeg. Mert tényleg jó itt.
