Hatkor kezdek a Holdudvar Múzeumban (Margitsziget; gyűjtési kör: múzeális értékű bölcsészek és egyéb nyelvforgatók). Gabriel Heimler, szegről-végről magyar (berlini francia) és Szabó László Viktor (beugratós: szlovák származású magyar) festők kiállítás-megnyitóján számozzák a vendégeket. Nem jutunk el a húszig, de a játék szerint ("A múzsák köztünk járnak") hasonlítanom kellene az egyik festett alakra. Táncoló tündérek és reszketeg pincérnők között nagy nehezen felfedezek magamnak egy zongoristát. Nem hasonlít, de legalább közösséget érzek vele: lila copfosan püföli a hangszerét, hátat fordítva a tömegnek. Riadtan keresem Réz Andrást, hátha beelőz a zongoristával, de szerencsére nem találom a tárlat közelében, amit ő nyitna meg. Tekerjünk tovább.
Határozott szándékom volt (maradt), hogy szombat éjszaka Budapest minden muzeális szegletébe belessek, ahová beengednek biciklivel. A Néprajzi Múzeumnál még ravasz délibáb gyötör: Palya Bea énekel egyszerre a Kossuth téren és az aulában is. Talán csak az etnosmink zavarta meg az elmém. Belépek, Bea Beával duózik, én pedig próbálok feltűnés nélkül elosonni az Umlingok közé. Virágos ládák, rendes iparos munka, az talán helyre tesz. Igaz, a múzeum minden termében, s a termek minden sarkában egy-egy vitrin fogad: fazekasműhely, szűrszabó, kelengye, köcsögduda. Nehéz lesz így könnyű megtalálni a kijáratot, pedig sietni kellene, a Vajdahunyadvárnál tizenegykor Palya Bea énekel.
Előtte azonban még a Ludwig Múzeum felé fordítom a kormányt. Erős program, erős délkeleti szél, pesti oldal, 5,9 kilométer. Közlekedéstechnikai szempontból elhibázott döntés. Előbb Fehér Lászlóról beszélem le magam, aztán Breuer Marcell dizájnfoteljeiről: mire odaérnék, már szívesen le is ülnék, azt pedig ott éppen nem kéne. Marad a belváros: a Kálvin térnél beérem a Dzsingisz kánra várakozókat. Néhányan éles megjegyzéseket tesznek a technikámra, hogy biciklista álcában próbálom megúszni a sorban állást. A Múzeumkertnél már egyenesen nyílzápor fogad. Nem fehér embernek való a hely - állapítom meg, s hátra sem merek nézni a Műcsarnokig.
Délután kettőkor jött át a teraszára a Szépművészetitől a Nap. Remek időnk van - szépelgek egy sort a bejáratnál, aztán bemenekülök a "Vetítés" feliratú terembe. Odabent végül sötétség fogad, némi pislákoló projektorfénnyel. Fotók és gyerekrajzok, aztán tényleg vetítés, meg műanyagkatonák, susmogó látogatókkal. El is kapok egy beszélgetésfoszlányt: modern progresszív absztrakt - leheli valaki átéléssel a sarokból. Ez tetszik, felírom a cigarettásdobozomra, amit aztán egy óvatlan pillanatban becsúsztatok két Donald kacsa közé. Ha holnapig ott marad, akkor mindent értek.
A Vajdahunyadvárnál, pontosabban a műanyagbunkós ősembernél, aki a kapuban fogad, már csak fásultan kuncogok. Mert akkor még nem tudom, hogy a Balázs Elemér Group előtt Détár Enikő konferál a színpadon, csak elcserélték a jelmezét. Vagy elcserélték Palya Beát, ki tudja. Mindenesetre maga a múzeum kísértetiesen hasonlít a Néprajzira. A sarkokban vitrinek, ekék és jármok közt kitömött tyúkok műmagot csipegetnek. Okos fejemmel biccentek, és kétségbeesetten tekerek tovább a Közlekedési Múzeumig.
A Retr(a)bant kiállításon próbálom kiereszteni a gőzt. Kevés sikerrel. Nem marad más tehát, mint a szomszédos KRESZ Park. Kikeresem a Clark Ádám tér kicsinyített mását, beállok a középső sávba, aztán csak körbe-körbe. Egy pillanatra úgy érzem, mintha progresszív absztrakt Trabantok előznének jobbról is, balról is. Pompás időnk van, gyönyörű az este - köszöngetek be az ablakokon a vezetőknek.
