Nagy Dénes: Kurtág György százévesen is a jelenben él

A Természetes fény sikere után hogyan talált meg a Kurtág-töredékek koncepciója, azaz hogy dokumentumfilmet készíts a leghíresebb élő zeneszerzőnkről?

Egy telefonhívással kezdődött, Ugrin Julianna producer éppen a Budapest Music Centerben (BMC) Fazekas Gergő zenetörténésszel és Gőz Lászlóval, a BMC tulajdonosával arról beszélgettek, hogy most lehetőség nyílna rá, hogy dokumentumfilm készüljön Kurtág Györgyről, és megkérdezte, hogy engem érdekelne-e a lehetőség. A Természetes fény bemutatója után voltunk pár hónappal, én pedig úgy mentem el a találkozóra, hogy noha nyitott vagyok a kortárs zenére, de Kurtággal kapcsolatban óvatos voltam.

Ők meg is lepődtek talán a hezitálásomon, de közben olyan embert szerettek volna rendezőnek, aki nem része ennek a fanatikus körnek, és kívülről érkezik. Elhangzott, hogy nem az a céljuk, hogy egy legendát még feljebb emeljenek, hanem az emberről szóljon ez a film. Végül úgy döntöttünk, hogy ismerjem meg magát Kurtágot, és az alapján döntsek. És ez a találkozás eldöntötte a kérdést.

Milyen volt az első találkozó?

Kurtág György a BMC-ben lakik, ami önmagában egy különleges helyzet, hogy egy intézmény az otthona, ahol koncert- és próbatermek, valamint az itthoni legnagyobb kortárs zenei könyvtár áll a rendelkezésére. Maga Kurtág egy a vendégzenészeknek fenntartott lakásban lakik. Gőz László volt az, aki tíz évvel ezelőtt hazahívta a Kurtág házaspárt Franciaországból 15 évnyi ott-tartózkodás után Magyarországra, és biztosította nekik ezt a lakást a saját intézményében.

Öt éve, amikor találkoztunk, már egyedül volt, egy évvel korábban hunyt el felesége, Márta, aki hetvenkét éven át volt a társa. Érezni lehetett, hogy a gyász még nem zárult le, sőt, talán nem is zárul le soha. A találkozó azért is volt különleges, mert Kurtággal nem nagyon lehet beszélgetni, legalábbis nem a klasszikus módon: ha az ember udvariaskodó módon próbál közelíteni, arra ő nehezen tud reagálni. Kizárólag lényegi kérdésekről lehet vele beszélni. Az első beszélgetés nagyon szaggatott, csendes, feszült élmény volt, az viszont teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy aki ott ül előttem, az nagyon-nagyon érdekes.

Már a munka elején megvolt a fejedben a koncepció, hogy nem klasszikus portréfilmet szeretnél, hanem szilánkokból, töredékekből összeálló, kicsit Kurtág zenéjéhez is hasonló narratívát?

Az elején még nem volt egyértelmű, hogy egy életművet bemutató portréfilm legyen-e, de az első találkozóval eldőlt a kérdés. Akkor már tudtam, hogy nem szeretnék egyszerűen végigmenni az élete fontos fázisain, hanem a mostani, öregkori életéről kell filmet készíteni. Minden más később állt össze, miután elindultunk az ismeretlenbe. Annyit tudtunk, hogy van egy érdekes ember, akit megpróbálunk minél több szituációban megfigyelni.

Nem könnyű kívülről áttörni a bizalmat, de Gőz László személye mellett az lehetett még ennek a kulcsa, hogy mi alapvetően nem akartunk tőle semmit, csupán megfigyeltük őt. Csendben voltunk, és mintha ott se lettünk volna. Egyrészt tudtuk azt, hogy sok időnk van, Gyuri bácsi pedig úgy csinálta végig ezt a négy évet, hogy majdhogynem észre se vett minket. Sokszor csak ott ültünk mellette órák hosszat, miközben komponált. Nem foglalkozott a kamerával, abszolút nem érdekelte. Teljesen önazonos, ami szerintem nagyon ritka.

Amikor elkezdtétek a forgatást, számítottatok rá, hogy négy éven át fog tartani?

Nem tudtuk, hogy mennyi időt fog igénybe venni. A forgatást Kurtág napirendje diktálta. Megengedte, hogy kinyissuk a naptárát, amelyben szinte alig vannak szabadnapok, szinte minden este érkezik valaki, hogy vele próbáljon. Rengeteg értékes jelenetet, hihetetlen sűrűségű anyagot vettünk fel az évek során, és ennek a 99 százalékát ki kellett vágnunk a végén. Így az sem került bele például, hogy Kurtág a mai napig tanul nyelveket, például hetente voltak latinórái.

Ez a felvételek idején közel százéves ember hat nyelven beszélt a filmben, szellemileg a mai napig topon van: a legviccesebb jelenetek pedig azok voltak, amikor a világ legjobb zenészei lélegzet-visszafojtva várták, hogy elégedett legyen a játékukkal. A forgatás során milyen ember portréja rajzolódott ki benned, milyen személyiségnek ismerted meg?

Szerintem a négy év alatt Kurtág egyszer sem kérdezte meg a nevemet, vagy hogy vannak-e gyerekeim, van-e feleségem – esetleg, hogy mit csinálok a szabadidőmben. Nem történt semmi olyan dolog, ami más emberi kapcsolatokban egy idő után előjön, ám ez mégsem jelentette azt, hogy ne éreztem volna, hogy valami nagyon személyes dolog van köztünk.

Amikor megfogta a kezem, mert kezet fog minden találkozás elején, éreztem, hogy nagy szeretet van benne, ami a személyemnek szól, de ezenkívül más nem érdekli. Jelzi, hogy jó, hogy ott vagyok, de nem hangzik el ennél több. Előttem egy olyan ember képe rajzolódott ki, aki nagyon érzékenyen reflektál magára, tisztában van a hibáival, és vállalja is azokat, miközben iszonyatosan vágyik a szeretetre.

A benne lévő hatalmas szeretetet viszont szinte kizárólag a zenén keresztül tudja kifejezni. Ő a zenéjébe tudja belerakni azokat a mondatokat, amit más szavakkal kimond, vagy azokat az érintéseket, amit más fizikailag kifejez. Számára a zene egyenlő az érzésekkel és magával az élettel, ő a zenében kapcsolódik másokhoz.

A Kurtág-töredékek segít megérteni azt, hogy hogyan hallgassuk Kurtág György zenéjét?

A film készítésének nehézsége és egyben szépsége is, hogy ez nem olyan zene, amit berak az ember főzés közben, hogy a háttérben szóljon, mert így lehetetlen élvezni. Nagy könnyebbség, hogy a néző megismeri magát az alkotót és azt, ahogyan gondolkodik.

Említetted, hogy a zeneszerzőnek sok hibája van, és a filmben ezeket egyáltalán nem is palástolja: például azt, hogy egy ideig gorombán bánt a fiával.

Ez a másik dolog, amiért érdemes volt nekivágni ennek a filmnek, és ami különlegessége Kurtágnak, hogy látsz egy 100 éves embert, aki dolgozik azzal, amit átélt és amit elkövetett. Szerintem ez nagyon-nagyon ritka és egészen lenyűgöző, hogy valaki ezt felvállalja, szembe akar nézni önmagával. Ezeket a családi történeteket nem mi hoztuk elő, hanem ő akarta elmondani: a filmet lehetőségnek látta arra, hogy valami történjen azokkal az eltemetett dolgokkal, amelyek őt bántják.

Játékfilmben is szeretsz inkább amatőr színészekkel dolgozni. Mitől lesz érdekes egy szereplő?

Arcokat és tájakat szeretek mutatni. Olyan arcokat, amelyeket jó hosszan nézni – és ez nem függ össze azzal, hogy valaki érdekes, vagy nem érdekes. Külön képesség, hogy valakinek olyan arca legyen, ami hozzáad valami pluszt a csendhez, mert érezzük, hogy valami zajlik benne. Érzelmeket társítunk hozzá.

A Természetes fény után könnyű volt visszatérni a dokumentumfilm műfajához?

Kétfajta ilyen rendezői irány van: szerintem azt a rendezőt ismerjük jobban, aki minden helyzetet kontrollál, aki tudja, hogy mit akar, és nagyon pontos instrukciókat ad a színészeknek. Az én tanáraim is ilyenek voltak, ezért hosszú időbe tellett, hogy rájöjjek, hogy én nem ilyen vagyok, és hogy létezhet olyan rendező is, aki megfigyeli az eseményeket és azokból rak össze egy világot.

Ez egy sokkal fragmentáltabb, nem egy nagy koncepció mentén való gondolkodás.  Ez inkább egyfajta ráhagyatkozás, rácsodálkozás a körülöttünk lévő valóságra. Kurtág György rengeteget segített abban, hogy merjünk egyszerűen létezni, és mondjuk ne az előre eltervezett interjúkérdések mentén vegyünk fel egy beszélgetést. Az egész filmet egyébként egy kamerával vettük fel, ami kockázatos út, de sokkal személyesebb filmet eredményez.

A forgatást csapatmunkaként éled meg?

A munka csapatban zajlik, és nagyon jó dolog csapatban dolgozni, de a felelősség sajnos rajtam van, és azt sokszor nem könnyű viselni. Hét hónapot ültünk egy szobában a vágóval, és kihívás volt a sok felvételből végül kialakítani egy történetet. Tudtuk, hogy a végén eljön a pillanat, amikor a filmet meg kell mutatni magának Kurtágnak, és fontos volt, hogy ő is azt érezze, hogy érdemes volt ezt a bizalmat megadni nekem.

És érdemes volt?

Én úgy éreztem, hogy nagyon tetszett neki a film, ami nagy öröm.

Hogyan látod a dokumentumfilmek helyzetét ma, amikor már a legfontosabb A listás filmfesztiválokon is külön blokkokat szánnak a műfajnak és a streamingcsatornák megizmosodásával egyre többekhez jutnak el ezek az alkotások?

A dokumentumfilm helyzete nem feltétlenül javult abból a szempontból, hogy egy ilyen alkotás hatalmas energiabefektetést kíván, tehát sokszor évekig készül, ezzel szemben nem kifizetődő.

Lehet, hogy vannak újabb platformok, ami tök jó, és a technika fejlődésének köszönhetően ma már egy dokumentumfilm is magas színvonalon tud elkészülni, a végeredmény pedig játékfilmszerűen néz ki. A vizualitás változása szerintem sokban segíti a dokumentumfilmek varázsát.

A filmben Kurtág György megfogalmazza, hogy nem akar kortárs zeneszerző lenni, csak valami igazat keres, és hogy a tanításban is az után nyomozunk, hogy mi a valóság. Végül is egy dokumentumfilm is ezt teszi, nem igaz?

Ez így van. A valóságot keressük.

Hogyan tekint százévesen vissza az életművére?

Az a különös, hogy szerintem Kurtág György nem tekint a saját munkásságára életműként. Ő egy különleges figura, aki a jelenben él, és nem érdekli az, hogy eddig mi történt. Hisz abban, hogy amit csinál, azzal el fog jutni valahova, és valamit meg fog találni, és abban is, hogy még százévesen is lehet tenni azért, hogy eljusson abba az ismeretlenbe – ez pedig igazán lenyűgöző.

Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu