A műsorfüzet megjelenése előtt a Fókusz valami rettentő izgalmas ötletnek tűnt - tematikus napokat, kiemelt rendezvényeket, netán saját helyszínt vártunk tőle. Aztán kiderült: a műsorfüzet nagyítós logója a fókuszos rendezvények mellett kétértelmű: valóban nagyítóval kell keresni az ilyen programokat. Pontosabban azokat, amik valóban különlegesek.
Mert úgy tűnik, a fókusznak nincs sokkal nagyobb jelentősége, mint az étlapokon a vegetáriánusoknak szóló kis ikonnak: amiben nincs hús, amellett ott a logó. Ahogy a Szigeten is: Pécs2010-es kötődésük miatt például fókuszos program a HétköznaPI CSAlódások nevű punkegyüttes koncertje is, ahogy minden egyes spanyol vagy izraeli fellépő is része a katalán és izraeli fókusznak. A legtávolabb eső színpadokra, más-más napokra szétszórt programokat így lényegében lehetetlen egységként kezelni. Panaszra persze nincs okunk, hiszen valóban több kicsikét a spanyol és izraeli fellépő, mint más években (bár ha nem keresnénk külön őket, valószínűleg nem tűnne fel a különbség) - csak épp előzetes várakozásaink bizonyultak jócskán túlzónak.
Akad azért - ha nem is sok - olyan rendezvény, amely talán egyáltalán nem jött volna létre a fókuszok nélkül. Ilyen például az Arcadom-fal, a Berliner Mauerre reflektáló, meglehetősen egyszerű, mégis találó projekt. Jelszava: mindent lehet, amit SZABAD - a fal egyik oldalát képzőművészeti csoportok fújták tele graffitivel, a másikat a szigetlakók firkálhatták össze. A fal "profi" oldala sem túl impozáns látvány - a mindössze a nevek felfújását jelentő tagelésnél csak egy fokkal jobb, hatalmas, színes betűk teszik ki a kilencven százalékát, a Falra szinte sehol nem utal -, a másik pedig egyenesen visszataszító: egymás hegyére-hátára tagelt, borzasztóan tehetségtelen graffitisek "munkái" borítják. Nem kell művészettörténésznek lenni, hogy értsük az üzenetet: a szabadság - vagy, hogy nagyobb szavakat használjunk, a demokrácia - olyan, amilyenné mi tesszük.
A Vándor Vurstliban minden nap (kis jóindulattal) úgy van jelen Izrael és Japán, ahogy azt eleinte is vártuk. A japán-magyar kulturális évad keretén belül minden nap ízelítőt kapunk a japán kultúrából. Műsoruk első része buo-no-te-bemutató: ez eredetileg a parasztok önvédelmi harcául szolgált, ám a békés korszak beköszöntével átalakult a harcművészet és a tánc határán mozgó, rituális előadássá. A harcosnak öltözött japánok különböző, minden részletükben megkoreografált párbajokat mutatnak be, különféle tradicionális fegyverekkel, csatakiáltásokkal körítve. A népes közönséget is bevonják a játékba: mosolygós, önként jelentkező szőke lány kezébe nyomnak fakardot, hogy utánozza az egyik alapvető mozgáskombinációt. A bemutatót rövid koncert követi: alapja a ryu-ro-ryu, a szép fadob, amelyen egyszerre ketten játszanak. Mint az imént, itt is félig tánc, amit látunk: az egyik dobos minden ütése valamilyen szabályt követ, máshogy mozog a kéz és a felsőtest, sőt minden ujj, ahogy különféleképpen üti meg a dobot. Lenyűgöző.
De még mindig nincs vége: a boldogságot a sisimai tánc hivatott meghozni. Az "ébredező oroszlán tánca" lassú, vidám koreográfia: az oroszlán körbejár, s mindenkinek megharapja a feje búbját, hiszen ez szerencsét hoz (ez a hiedelem aligha a természet jelenségeiből táplálkozó babona). Inkább turistalátványosság a műsor, mint valódi kóstoló a japán kultúrából - még szuvenírt is osztanak néha -, de a Szigetre tökéletes így is.
Az izraeli program már kevésbé sikeres: a hora-oktatásra páran kíváncsiak csak - hatalmas, egymás kezét fogó, körben táncot ropó embertömegről szó sincs, a szép izraeli népzenét is elnyomja csaknem a szomszédos kocsma magnója. Az egyéb-kategóriás programok valóban csak a fókusz perifériái - a lényeg a nagyítóval jelölt együtteseken van.
Ha nem várunk ennél többet, akkor csalódni sincs okunk.
