Miután Ellen, a Graham család nagymamája meghal, lánya, Annie egyre több megmagyarázhatatlan eseménnyel szembesül anyja múltjából. Minél többet fedeznek fel az elhunyt asszony életéből, annál baljósabb változások következnek be a család élő tagjainak életében. A családi gyász baljós, mélyen nyugtalanító események elindítója. És ott van a vérfagyasztó örökség is?
A történet ismeretében úgy gondoltam, A Babadook című ausztrál horrorhoz hasonló alkotásra számíthatok, amely nem kézzelfogható magyarázatot ad a filmben látható természetfeletti történésekre, hanem nagyon egyedi módon valami olyasmire világít rá, ami szerves része mindannyiunk életének, és amitől igazán van okunk félni. Sajnálatos módon nem ezt kaptam. De nem szeretném (máris) kedveteket szegni, ezért elmondom, hogy a kritikusok nagy része lelkendezve jegyzi meg: újabb horrorklasszikus született! De mi is a horror? A tömegfilm jellegzetes műfaja, melynek darabjai félelem- és borzongásérzetet keltenek a nézőben. Mivel a horrort a tudományos-fantasztikus filmek családjába szokás sorolni, nem meglepő, hogy a műfaj legtöbb darabja él a fantasztikummal, tehát helyet ad a szellemeknek és a természetfeletti erőknek. Amivel semmi baj nincs, hiszen remekül működött a dolog a Kör, az Ideglelés, vagy ? hogy igazi klasszikust említsek ? a Rosemary gyermeke esetén is, de néha előfordul, hogy az okkultizmus és a természetfeletti erő túl kevés.
Pedig Ari Aster első nagyjátékfilmje, az Örökség nagyon jó felütéssel kezdődik és egy fájdalmasan emberi pokolra, a gyászra irányítja a néző figyelmét, vizsgálati tárgya pedig egy eleinte egyszerűnek tűnő család. Ebből kiindulva arra számítottam, hogy olyan horrorral lesz dolgom, melynek művészi értéke túlmutat a filmen ? akárcsak a Nyers vagy A boszorkány ?, ezt a gondolatot pedig csak erősítette a David Lynch munkásságát, különösen a Rabbits című fantasy-drámáját idéző képi világ. Az Örökség főhőse, Annie ugyanis miniatűr bábukat, különféle ?babaházakat? készít, a film pedig úgy indul, hogy a kamera ráközelít egy ilyen ?babaházra?, melynek lakói tulajdonképpen a főszereplőink. A babaház-valóság párhuzam nemcsak a Rabbits világát idézi, hanem arra is rámutat: a szereplőink csupán csak bábok valami nagyobb egészben, ez a nagyobb egész azonban nem akkora, amekkorára én számítottam.
A cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy a nemrégiben elhunyt nagymama megkeserítette Annie és családja életét, főhősnőnk pedig nem véletlenül készít miniatűr világot ?magának?, mivel ez az egyetlen területe az életének, amely felett van hatalma. Alvajáróként még önmagára is a frászt hozza, és az anyja által ráhagyományozott örökség sem könnyíti meg a dolgát, sőt. Itt máris ki kell emelnem az Oscar-díjas Toni Collette briliáns alakítását: az Örökség legjobb pillanatai azok, amikor az ő arcán tükröződik az elszabadulni készülő őrület és az ő szemén keresztül látjuk a poklot. Színészi teljesítménye olyannyira hibátlan, hogy egymaga is képes lett volna elvinni a hátán a filmet, ám nem szabad elfeledkeznünk az Annie fiát, Petert megformáló Alex Wolff helyenként vérfagyasztó játékáról, valamint a nagymama kedvenc unokáját, Charlie-t életre keltő Milly Shapiro alakjáról sem. Mint az már sejthető, a film kulcsfontosságú elemei a színészek, akik egytől egyig kitesznek magukért, ám nem túlzok, ha azt mondom: az Örökség lelke Toni Collett.
Ám nemcsak róla lehet áradozni, hanem Pawel Pogorzelski operatőri munkájáról is. Az Örökség képi világa egyszerűen tökéletes, a tér- és színkezelés minden ponton hibátlan, akárcsak a fényekkel és a sötétséggel való játék, és akkor a hosszú beállítások mesteri alkalmazásáról még nem is beszéltem. És legalább ilyen elánnal tudom csak dicsérni Colin Stetson zenéjét és az atmoszférateremtő hangeffekteket, mivel ezek is mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy bátran leírható legyen: ?horrorklasszikus született?. Valami mégsem stimmel, mert nem szándékozom ezt leírni. Pedig boldogan tenném ? és úgy terveztem, hogy teszem is ? ezt a filmet a képzeletbeli polcon a már említett A Babadook mellé, viszont míg a Jennifer Kent alkotásában megjelenő szörny metaforája valaminek, addig az Örökségben feltűnő szellemek csupán szellemek. Vagy ha mégsem azok, akkor hangsúlyosabb kellett volna, hogy legyen a babaház-valóság párhuzam, illetve szükség lett volna valamilyen okkultizmustól elrugaszkodottabb fogódzóra, hiszen a családban felmerülő nehézségek, és a szülő?gyermek viszonyban rejlő tragédia olyan bergmani gondolatok, amelyek megértek volna egy misét.
Tóth Eszter
