Az állhatatosság azonban lényegesebb dolgokban is megnyilvánul: harminckét éve vezet galériát a budai Vár oldalában, miközben az utcában is jöttek-mentek a vállalkozó kedvű galériások, ő egy penészes pincehelyiségtől jutott el a mai, kétszáz négyzetméteres, napsütötte kiállítóhelyig, amelynek hangulatos belső udvara olykor koncerteknek is helyet ad. Ötletember. Éppúgy érezhető ez akkor, amikor a nyolcvanas évek elején tortacsatába torkolló kiállításmegnyitót eleveníti fel vagy amikor az egérfuttatásról mesél, amit egy televíziós sorozat éjszakai epizódja ihletett. A galéria precízen elrendezett raktára mögött ülünk le egy asztalnál, miközben olykor-olykor szabadkozik, hogy ennyit mesél. Én pedig ámulva hallgatom.
– Ezerötszáz forintért vásároltam három rézkarcot: Kass Jánost, Würtz Ádámot, Hinczet, megvannak még valahol – idézi fel első műtárgyvásárlását, ami talán még diákkorában történt. – Részletben kellett kifizetni, magyarul megfizethető volt. Úgy hozta az élet, hogy nagyon sok művész barátom lett: zenészek, iparművészek, képzőművészek. Óhatatlanul ragadt az emberre sok minden.
A kérdésre, hogy miért adta kultúraszervezésre a fejét, a habitusát említi. – Mindig nyüzsögtem. Ha társaságban voltunk barátokkal, valahogy mindig nekem jutottak a szervezési feladatok, ahogyan a nótafának az éneklés. Egy ideig roadoltam – tehát pakoltam a cuccait – a Tolcsvay együttesnek. Lengyelországban voltunk turnén, amire késve érkeztem, mert a zenekarvezető Tolcsvay Béla elszúrta a szolgálati útlevelemet, ezért egy nappal később indultam. Éppen száj- és körömfájásjárvány volt, ketten utazhattunk szolgálati útlevéllel az egész szerelvényen: a Magyar Tudományos Akadémia tudósa és én. Száz forintom volt, nem is értem, ennyivel a zsebemben hogyan mertem útnak indulni. A vonat a koncerthelyszíntől távolabb érkezett meg, így azt a száz forintot odaadtam egy lengyel taxisnak. A fiúk szerint amint megérkeztem, elkezdtem szervezkedni, mi hogy legyen. Tehát valahogy rám ragadt ez a szerepkör.
Az iskola elvégzése után a fővárostól 58 kilométerre lévő község művelődési házába került igazgatónak. – A vidéki művelődési ház fantasztikus iskola volt, ott az ember mindent maga csinál. Ha akkor nem vagyok szerelmes a feleségembe, talán még mindig ott dolgozom. Nagyon jó kiállításokat csináltam, Budapestről jöttek megnézni emberek úgy, hogy miután leszálltak a vonatról, két kilométert kellett gyalogolniuk az iparvágány mellett.
A fiatalkori kapcsolatrendszere végigkísérte a szakmai életét is.
– Bodóczky István munkáit – aki nemcsak kiváló művész, hanem igazi pedagógus is volt – ahová mentem, mindenütt kiállítottam. Vele nyitottam meg a Várfok Galériát hajdanán, és a Vártárlaton is volt egy fantasztikus Bodóczky-kiállítás.
A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján a Népművelési Intézet színjátszó–rendező kurzusán tanult, és mivel a Várklubba járt bulizni, úgy gondolta: ott kellene színházat alapítani, és a buli közben kisebb etűdökkel szórakoztatni a résztvevőket. A klubba egy szép, kettéágazó lépcsősor vezet fel, és ráéreztem, hogy itt mégsem színházat, hanem tárlatot kell csinálni. A színház fokozott figyelmet követel, de a kiállítás tárgyaihoz vissza lehet térni egy pohár sör után is. Mire felértem a lépcsőn, már azt is tudtam, hogy Vártárlat lesz a neve.
1980 környékén indult a kezdeményezés egy komoly kiállítással, ott is volt Bodóczky, Birkás, Záborszky és fiatalok. Aztán egy évvel később Kádár Miklós barátommal kitaláltunk egy Formatervezés a táplálkozásban elnevezésű kiállítást. Megkerestük Auguszt Józsefet, hogy készítsen tortákat. „Mancika 1,4 éves”, „Éljen az ifjú pár” meg hasonló feliratú sütemények születtek; egy léggömböt lefújtunk tejszínhabbal, a cukrász pedig megtöltötte a kifújt tojásokat színes krémekkel. Felkértem ismerősöket, hogy legyenek a közönség beavatott tagjai. Miközben a megnyitóbeszédet tartottam, egy beavatott az első sorban felállt, és elkezdte tejszínhabbal kidíszíteni az elegáns öltönyömet. Közben faarccal olvastam tovább. Móricz Misi, a Fonográf szólógitárosa odaosont, belenyalt egy tortába, majd visszament a helyére. A beszédem úgy végződött, hogy a puding próbája az evés, azzal odanyúltam a kezem ügyében lévő tortáért, és a habszifonos csávó képébe nyomtam.
A közönség, Szörényi Levente és Szabolcs, Tolcsvay Laci elkezdett benyomulni, és éktelen tortacsata kezdődött.
Előtte tartottunk egy eligazítást, amelyen elmondtuk, hogy a torta elől tilos elhajolni. Burleszkfilmekben látni hasonló jeleneteket. A közönségnek eleinte fogalma sem volt, mi történik, döbbent arccal hallgatták, ahogyan hülyeségeket olvasok fel szertartásos komolysággal. A végén mindenkin folyt a torta és a hab. Akkoriban még vörös karszalagos rendezők ügyeltek az egyetemi klubok rendjére, akik – a koreográfia szerint – berohantak és elcipeltek minket.
Pár év elteltével elkoptak a Vártárlatok, így abbahagyta, ám 1982-től már a Lágymányosi Közösségi Ház vezetőjeként dolgozott. Az épület korábban pártházként üzemelt. – A feladat az volt, hogy szüntessem meg ezt a pártházjelleget – ami pártonkívüliként nem volt egyszerű feladat –, és bár nem használták a művelődési ház kifejezést, egy közösségi térben gondolkodtak. Ott próbált az Európa Kiadó, a KFT, a GM49, Angelus Iván ott táncolt, ahogyan Tímár Sándorék is – nagy élet volt.
A pártházat ugyan megkaptuk, ám az egyik épületszárny irodáiban továbbra is működtek a pártalapszervezetek. Előfordult, hogy a nagyteremben próbálni szerettünk volna, ám ők ott ultiztak, és nem voltak hajlandók elmenni. Fiatalként a sok veteránnal szemben elkezdtem mondani, hogy kártyázni otthon is lehet, ezért kár foglalni a termet. Tagadták, hogy pénzben játszanának, meg is jegyezték, hogy ha ezt bebizonyítom, akkor továbbállnak. Nem tudták, milyen állhatatos ember vagyok.
Amikor kikerült a pénz az asztalra, fülön csíptem őket, és abban a földszinti teremben, ahol mindez történt, megszületett a Lágymányosi Galéria.
Ez egy légypiszok méretű és jelentőségű hely lett volna, ha nem állít ott ki az akkori fiatal művészek krémje, akik a kedvemért eljöttek oda.
– Tudja, mi az a maradványérdekeltségű gazdálkodás? – kérdezi. A fejemet rázom, ezért megmagyarázza: – Azt jelentette, hogy ami az év végén a támogatásból megmaradt, azt az állam visszavette. Éppen ezért decemberben – hogy ne kelljen visszaadni a pénzt – mindenki vett öt zongorát, ötvenhat csocsót, retikülöket a láthatatlan légiónak, akár egy Rejtő-könyvben. Rájöttek, hogy ez így nem jó, ezért kitalálták a speciális maradványérdekeltséget, és nem vették el a lóvét, viszont nem adtak pénzt egy csomó mindenre. A legtöbb intézmény ezért a maradványt szétosztotta a dolgozói között, én viszont összehívtam a kollégáimat azzal, hogy ha jövőre is pénzt akarunk szerezni, hogy jól és eredményesen gazdálkodhassunk, akkor vállalkoznunk kell.
Így aztán beszálltunk egy nyomdába, hangstúdiót hoztunk létre a lágymányosi házban, kis motelt üzemeltettünk, próbálkoztunk a hamburgerhez hasonló gyorsétel forgalmazásával, és odáig jutottunk, hogy egy házat vettünk Domboriban, amit cégüdülőnek alakítottunk át. A Petőfi Csarnokban ismertté vált bolhapiacot is mi kezdtük el Kamaraerdőn. Nem voltunk zsenik, csak olyasmihez nyúltunk hozzá, amikhez mások nem mertek.
Néhány évig párhuzamosan vezette a Lágymányosi Közösségi Házat és a Kamaraerdei Ifjúsági Parkot. Úgy képzelte: a közös infrastruktúra segíti az év más-más időszakában működő intézményeket. Idővel azonban választania kellett, és Kamaraerdőn maradt, egészen 1999-ig.
Amikor arról kérdezem, hogyan alakult ki a galéria víziója, szinte legyintve felel. – Annyira kevés tudatosság volt ebben! Ez kocsmaasztali történet. Ültünk a barátokkal, és arról beszéltünk, hogy mi lesz, ha majd… és egyszer csak meg lehetett csinálni. A nyolcvanas évek végén írtam egy levelet a tanácsnak, a művelődési osztály vezetőjének, hogy szeretnék egy stúdiót nyitni. Akkor még úgy gondoltam, nevezzük stúdiónak vagy műhelygalériának, ahol elvileg művészek dolgoznak, és néha kiállításokat szervezünk. A pontos helyét sem tudtam, csak hogy a kerületben lenne jó. Így utólag nem is értem, hogyan volt ehhez bátorságom.
Egyik kollégám hívta fel a figyelmemet arra, hogy a Várfok utcában, ahol lakom, van egy pincerész, ami esetleg alkalmas lehet erre. Megszereztem ezt az utcáról nyíló helyiséget, ami olyan lepusztult és penészes volt, hogy mindenki kifordult volna belőle. Én viszont eladtam mindenemet, hogy építőanyagot vásárolhassak, és hogy az apró helyiséget használhatóvá tegyem. Addig cserélgettem a pincémet, mígnem sikerült a pincerészem bővítésével a helyiséget használható méretűvé tenni.
– 1990-ben a Várfok utca 14.-ben nyílt meg a galéria. 1997-ben néhány házzal feljebb, egy golyónyomokkal teletűzdelt, vakolatlan, erősen lepukkant házban megüresedett egy 38 négyzetméteres szükséglakás, amelynek parkettája szánkódombnak is alkalmas lett volna, annyira fel volt púposodva. Senkinek nem kellett, ezért megkérdezték, érdekel-e. Persze hogy érdekel! Itt alakult meg akkori nevén az XO Galéria – idézi fel.
Szalóky Károly elkezdte fejleszteni az utcát is, mert meggyőződése volt, hogy bár a budai Vár a turisták fő célpontja, az azt körülvevő övezet felvirágoztatásába éppúgy érdemes befektetni. Sorra csalogatta oda a galériákat, volt, hogy hét is működött a hangulatos utcában.
– Eladás egy galériában? Micsoda hülyeség! – feleli nevetve arra a kérdésre, hogy mikor kezdett egyre több képet eladni. – Amikor a galériát megnyitottam, fogalmam sem volt erről. Mindannyian amatőrök voltunk, de nagyon jószándékúak, és nagyon szerettünk volna valami olyat csinálni, amit addig nem lehetett.
– Olyan közeget kell teremtened, amelyikben jól érzed magad, és remélhetőleg másoknak is érdekes. Ez a keresgélés több mint tíz évig tartott, és kellett hozzá egy Françoise Gilot is, aki a nyolcvanas éveiben egy vacsora közben megjegyezte: egy jó galériában van legalább két halott művész. Ideális esetben egy életen át dolgozunk egy művésszel. Az alkotói folyamat olyan, mint egy szinuszgörbe, hol fent, hol lent jár, viszont ezen korszakok megítélése társadalmi koronként változik, de egymásra épülnek, elválaszthatatlanok.
Nem hiszek abban, hogy ha nem tetszik, amit egy művész az éppen aktuális alkotói periódusában csinál, akkor kirúgom. Én úgy képzelem, hogy nemcsak a művészeimnek tartozom felelősséggel, hanem a gyűjtőimnek is. Nálunk a trendi szitokszó. Nem kereskedő, hanem galériás vagyok. Ha egy művész azt kérdezi, mit csináljon, hogy üzletileg sikeres legyen, mindig az a válaszom, hogy nem mondhatom meg. Onnantól kezdve a művész nem lenne igazi művész, csak egy kiváló kezű mester, aki mások igényeit jelenítené meg, öntené formába a gyors üzleti siker reményében. Neki meg kell szenvednie az alkotással, és nekem is meg kell szenvednem, hogy eladjam azt. Nekem az a fontos, hogy ha valaki belép, úgy érezze: egy olyan szentélyben van, ahol közel mehet az oltárhoz. Ezt a rácsodálkozásélményt szeretném nyújtani az ide látogatóknak.
Az eladásra visszatérve: már az első kiállításon is vásároltak képeket, ám ez akkoriban meglepetésszámba ment. – Kezdetben a galéria egy jó klub volt. Mai szemmel nézve elképzelhetetlen dolgok történtek ott. A művészek kedélyesen cigarettáztak, önfeledten beszélgettek, és csodálkozással tekintettek a néha betérő látogatókra. Gondoltam, ha tönkremegyek, és be kell csukni az egészet, akkor csinálok egy príma jó klubot.
Amikor elkezdtem, már tudtam, hova akarok eljutni: egy olyan helyet képzeltem el, ami a világon bárhol megállhatja a helyét. Mostanra elértem, hogy múzeumi szinten tároljuk, óvjuk a képeket, a programjaink telt házasok, a hozzánk tartozó művészeinket sikerrel képviseljük itthon és külföldön, és a galériás prioritások mellett odafigyeltem arra is, hogy az alkalmazottaknak – akik nélkül a galéria nem tartana ott, ahol tart – olyan munkahelyet teremtsek, ahol jól érzik magukat. Az eltelt évek tapasztalásaiból próbálok mindent átadni a kollégáknak, és arra kérem őket, hogy amikor néznek egy művet, próbáljanak ötven évvel előbbre menni az időben, és az ötven év tapasztalatával nézni azt a tárgyat, hogy az műként megállja-e a helyét vagy sem.
Arról is beszél, hogy nem kell mindenáron értékesíteni, pontosan fel kell mérni, kinek mire van szüksége. – Kétféle embernek nem szabad eladni: az egyik, aki nem tud vele élni. Semmi értelme annak, hogy hazaviszi, aztán szidja a felmenőimet. A másik, hogy a vásárlás ne okozzon neki vállalhatatlanul nagy anyagi terhet. Nekünk ezeket tiszteletben kell tartani. A gyűjtő persze kivétel, mert ha a gyűjteményét bővítheti egy oda illő darabbal, akkor nincs mese, semmilyen akadálya nem lehet a gyarapításnak.
Mi valójában nem képet, hanem viszonyt árulunk.
A kérdés, hogy valaki, aki sikeresen leküzdötte a „küszöbfélelmét”, és belépett a Várfok Galériába, ahol csupa kortárs műalkotással találja magát szemben, ki tud-e valamelyik művel valamilyen viszonyt alakítani. Ha igen, akkor vissza fog jönni.
Ez a válasza arra is, hogy miért nem árulnak az interneten képeket. Mert fontos a beszélgetés, a személyes találkozás az alkotással. – Az 1990-es években, amikor még csak a lenti, kis galériám volt meg, amerikai cégvezetők érkeztek, és az egyik fiatal pár egyszer csak azt mondta: szokatlan kérésük van, szeretnék megnézni a lakásomat. Megmutattam, visszajöttek a galériába, és vettek két képet. Azt mondták: hiteles, amit csinálok, azt gyűjtöm, amit árulok.
Búcsúzásként megmutatja a belső udvart, majd az ajtóban még utánam szól, hogy szívesen lát a szilveszteri bulijukra következő héten. Egy pillanatra zavarba jövök a nyári napsütésben állva, de a bajsza alatti mosolyt látva rájövök, hogy nem viccel. Az új évre fogunk koccintani.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/6. számában olvasható.
Fotók: Magyar Kultúra/Éberling András
