Nem tudom, mennyire lehet csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben több kortárs költő is elővette Mikes Kelement. Világjárvány lévén ugyanis érthető, ha az önkéntes karanténok és lezárások idején a szerzők benne találják meg a kényszeres emigráció és elzártság eminens figuráját.
Legutóbb Tamás Menyhért Észre írt strófák című kötetében szerepelt, most pedig Szálinger Balázsnál találkozunk vele egy ciklusnyi versben. Ám míg Tamás Menyhértnél a Mikes Kelemen hazatérőkápolnája – a Halottak napja Bécsben és a Sörény és koponya Kányádijának hatását mutatva – az olvasói figyelem a száműzetés és a hazatérés különböző kontextusainak összjátékára irányul, addig Szálinger húsz Mikes-versében ez csak egy a témák és motívumok közül.
II. Rákóczi Ferenc fejedelem íródeákja a vallomásosság, a nagy történelmi események személyes elbeszélhetőségének alakzataként a versbeszéd alapjául szolgál Szálingernél. A ciklus a belső emigrációt mint a globális járvány szülte nagy történelmi esemény egyénre gyakorolt hatását köti össze Mikes rodostói száműzetésével.
A versekben szerepeltetett megszólaló tehát egyrészt megnyitja egy olyan olvasat lehetőségét, amely szerint a történelmi és a jelenkori helyzet megfeleltethető egymásnak, másrészt viszont, mint később kitérek rá, a Mikes általi közvetítettség el is távolítja a verseket az egyszerű szerzői megnyilatkozás státuszától, vagyis a közvetlen vallomásos módusztól.
Inkább tudósításról lehet beszélni, de míg Mikes a nagy esemény után írt, és a szabadságharc utóéletét foglalta bele művébe, melynek hétköznapjai összehasonlíthatatlanul kevésbé voltak eseménydúsak, mint a száműzetés okaként szolgáló időszakéi, Szálingernél az épp történő, a világot megrengető eseményről nem lehetséges eseménydúsan beszámolni.
Ugyanis e krízishelyzetben a legbanálisabb cselekvésekbe menekülnek az emberek, mint amilyen a kenyérsütés (Mikes Kelemen szerencsésnek mondja magát, mert nem szűnt meg figyelni) vagy a házimunka (a Mikes Kelemen urával kerti munkát végez című versben a kert felásása áthallásos, a szöveg a művelés lehetetlenségét sugallja az idegen viszonyok között azzal, hogy a saját sír kiásására tesz utalásokat).
Mivel a megszokottnak mondható (urbánus) közegtől el lettek zárva a szereplők, a természet és a hozzá kötődő képalkotási formák besűrűsödnek a versekben: a térdig érő hajtásoktól a fákon át a levelekig terjednek a metaforizálás és az allegorizálás példái. A természet kiemelt szerepe ugyanakkor rávilágít, hogy egy effajta emigrációban mindössze annyiról lehet hírt adni, hogy a fű nő, az évszakok pedig változnak.
Szálinger Mikes Kelemenje ezért olyan, mint Babits különös hírmondója, vagyis nem tud semmi újságot.
De az előbb említett trivialitások mentén lehetséges a versekben az idő múlását követni, illetve az azzal együtt járó befelé fordulást észlelni: például a jelen viszonyaitól való eltávolodást a múlt keserűen nosztalgikus megidézésével:
„Ó, szabadság! Vittük a szent jelet, / S voltak ötleteink, nem is oly régen” (Mikes Kelemen burokban él, s kilát).
A természet mindazonáltal más szerepet kap a Mikes-versekben, mint a 360°-ban és a 361°-ban. Az utóbbiaknál a környezet mindig a történelmi változásokkal, például bizonyos csoportok megérkezésével és távozásával kölcsönhatásban létesült. A Mikes-ciklusban azonban a föld deklaráltan nem a szülőföld, de nem is meghódításra, szabályozásra váró terület vagy még absztraktabban – mint a két említett kötet esetében szintén láthattuk – a nyelv térbeliesedett formája, amellyel az ember a hegységek, folyók, települések stb. elnevezéseiben szembesül.
Vagyis a föld és növényzete az új versekben nem a történeti, nyelvi, kulturális és politikai változások tanúja, hanem rajta keresztül, a vele való interakcióban (például a művelés vagy a megfigyelés révén) lehetséges tanúságot tenni.
De miről is? Például a totális elhagyatottságról. Ilyen az, amikor Mikes elárulja, hogy ez a terület a nemkívánatos elemek eltüntetésére szolgál:
„Kiöregedett háremhölgy lakik / A szomszéd telken, egy ronda boszorkány, / Hozzáadtak egy evezőst, akit / Egy görbe estén megkedvelt a szultán” (Mikes Kelemen avart éget, megperzselődik).
E térnek, mely a kafkai fegyencgyarmatot és a Bodor Ádám-i körzetet idézi, egy idő után természetes velejárója a kétségbeesés, vagyis az a tudat, hogy mostantól ezt kell otthonnak tekinteni, nem lesz visszatérés a megszokott állapotokhoz, az anyaországhoz – ugyanakkor az idegen viszonyoknak ellenállás feladása, a betagozódás egyenlő a halállal:
„Ne illeszkedj be, nagyon egyszerű, / Csak a vendég a hosszú életű” (Mikes Kelemen és a hosszú élet titka).
Mint fentebb utaltam rá, az első látásra nyilvánvalónál jóval komplexebb a versekben megszólaló Mikes és az implicit szerző viszonya, az írnok ugyanis nem mindig egy primer beszélő gondolatainak allegorizáló alakja. Tehát nem kizárólag az eredeti, a fejedelem (itt: a szerző) mondanivalóját rögzítő és továbbító funkcióját látja el, hanem saját történeti alakjára is reflektál.
Egyrészt tisztában van azzal, hogy mire használja őt fel a szöveg:
„Egy kis öröm, színfolt, egy fura ötlet / Idegenben, és mi sem vagyunk többek” (Mikes Kelemen térdig érő hajtásoknak örül).
Sőt még megjegyzéseket is tesz erre a művi helyzetre, igaz, a fejedelemről szólva: mivel az belemerevedett az emigráció előtti pózba, akármennyire szép, „tájidegennek” hat:
„Urunk áll a hullámok tetején, / Mindig veszélyben. Egyrészt ez a sármja, / Másrészt meg csinál valamit szegény, / S meg kell hagyni, gyönyörűen csinálja” (Mikes Kelemen és a hosszú élet titka).
Másrészt pedig úgy beszél magáról, mintha még mindig élne, csak elfelejtkeztünk volna róla – ilyenkor a versek annak a lehetőségét is felvillantják, hogy egy Mikes-féle szerző írásait lehetséges-e nem a történelmi narratívákra vonatkoztatni:
„Éltél-e úgy, haltál-e úgy, te marha, / Hogy nem voltál egy nagy történeté?” (Esett-e már gesztenye a fejedre…).
Abban, hogy Szálinger verseinek megszólalójaként Mikes szolgálhasson, nemcsak a fejedelemnek van szerepe, akiről ír, hanem a nénjének is, akihez ír. A „Néném” nemcsak ideális címzettje e szövegeknek, hiszen nem válaszol, csak fogadja a beszámolókat („S mert sosem válaszolsz, te vagy a legszebb”), de allegorikus képalkotásra is felkínálja magát – eleve egy allegóriában, ha a szerző jelenkori viszonyait és Mikes helyzetét egymásra olvassuk a ciklusban –, például a Mikes Kelemen sóhajt, és fának nevezi nénjét című versben. A megszólaláshoz tehát legalább annyira szükség van egy, a versvilágon kívüli ideális pozícióra, mint amennyire a fejedelemre, akinek az életét a versben rögzíteni lehet.
A „Néném” így lesz maga a remény: az otthoné és az otthonosságé.
Mert ha a megszólított a hallgatásával nem képes is igazolni, hogy a dolgok vissza fognak térni a régi kerékvágásba, legalább nem vonja kétségbe az erre irányuló vágyakozás létjogosultságát.
Smid Róbert
A nyitóképen festmény a rodostói magyarok utcájáról (részlet).
