Legtöbbünk feltehetően szembesült már azzal a kellemetlen szituációval, amikor a lekésett busz vagy gép és a következő járat indulása közötti időt mindenfajta értelmes időtöltési lehetőség híján kell eltöltenie. Ez a holtsáv különösen kietlen tud lenni, ha az ominózus várakozáskényszer az éjszaka kellős közepén, ráadásul egyedül ér minket, és a reggel 7-kor induló buszig egy örökkévalóságot kell végigszenvednünk. Az Asszony zongora nélkül kozmetikus anti-hősnője, Rosa (Carmen Machi) épp egy ilyen helyzetben találja magát, amikor töketlen és unalmas férjét, illetve eseménytelen, monoton, gyakorlatilag a lakásban töltött életét hátrahagyva felkerekedik, hogy elutazzon - bárhova. Ám a vágyott kaland nem adja olyan könnyen magát: a fekete parókában, magassarkúban és egy bőrönddel lavírozó hölgy a világ legszörnyűbb akadályával találja szembe magát: a bürokrácia útvesztőjével. Mintha minden összejátszana ellene: korábban a postán a lejárt személyije miatt nem vehette át az általa megrendelt terméket, nem tud taxit fogni, a buszpályaudvar pénztárosa az orra előtt rakja ki a "zárva"-táblát (nyitás reggel 7-kor), nem beszélve a faarcú eladónő körülményességéről és a biztonsági őrről, aki folyton folyvást megakadályozza, hogy rágyújtson.
Az eseménytelenség bürokráciával dúsított unalmát szerencsére megtöri a pályaudvaron Rosával szemben üldögélő, együgyű elektrotechnikus Rdek (Jan Budar), akinek mániája a készülékek javítása, és kapásból tudja, hogy milyen ételt hányadik hó hányadikán evett utoljára. Karaktere némileg hajaz az Esőember Raymondjára, érzékeny, védelemre szorul, ám őt nem éppen viszik: rengeteg pénzzel próbál megszökni Lengyelországba. A nő és a férfi groteszk kettőse szerencsére megakadályozza, hogy a csendekből és hiányokból táplálkozó film az unalmas kategóriába csapjon át. Rosában az anyai ösztön és a kétségbeesett vágy viaskodik, egy kis idő elteltével pedig rájövünk: nem csak ő segít a fiún, az egymásrautaltság kölcsönös. Az a bizonyos, a címben szereplő zongora abban a motelben bukkan fel, ahol a hajnalt tétován váró páros megszáll: Rosa a hallban botlik bele, és csak a keze nyomán hirtelen előtörő, majd épp olyan gyorsasággal elnémuló dallamból érezhetjük az elvágyódó nő muzsikára vágyó lelkének segélykiáltását. Zene helyett neki csak a folyamatosan zúgó füle maradt, amit az orvos javaslatára a rádióval és a tévével próbál meg elnyomni. A rendező remek arányérzékkel zúgatja a monoton, fülsiketítő műsorokat, míg végül arra vágyunk, inkább a csend beszéljen, még ha nem is szívesen halljuk, amit mond.
 |
Mintha csak napjaink Bovarynéját látnánk: akinek még a szeretők és a nagyvilági élet ígérete helyett is csak egy lekésett busz, egy ügyefogyott fiú és az éjszakában való céltalan bolyongás jut. A kilátástalan, szürke lét alternatívájaként a paróka és a zongora csupán jelzésértékű utalás, az egyetlen dolog pedig, ami a film során változott - a hálószoba faláról leemelt festmény -, újra a helyére kerül. Ez az éjszaka mégis elindít valamit, ami talán egy Emma Bovary-énál szerencsésebb végkifejletet tartogat. Javier Rebollo filmje leplezetlen őszinteséggel mutatja meg a szomorú valóságot: azt az utat, amire sok nő csak vágyik, és azt, hogy nem elég erre az útra csupán rálépni, járni is tudni kell rajta.
