Az alkotás vándorútján egy misztikus élmény indítja el. Felnőtt férfiként, elismert gyógyszerészként hall egy szózatot: „Te leszel a legnagyobb Napút-festő! Nagyobb Rafaellónál is.” Az életét tette fel erre a hívásra és magas művészetet megvalósító létre. Meg nem értve és számkivetve halt meg. De manapság nem tudunk szabadulni képeinek hatása alól.
Hogyan lehet az, hogy az utókor lenyűgözve áll Csontváry művészete előtt, a kortársak viszont bolondnak tartották, és nem kapta meg tőlük az oly nagyon vágyott elismerést, így a meg nem értett zseni szimbólumává vált?
Ez valahol természetes. Az avantgárdhoz köthetően bekövetkezik egy korszakváltás az európai művészetszemléletben. A 19. század végig csak az lehetett művész, aki akadémiát végzett. Nagyon fontos volt, hogy legyen meg ehhez minden iskolája, végzettsége.
A 20. századra ez átalakult, és divatba jöttek olyan alkotók, akik pont attól lettek érdekesek, hogy mentesek voltak ezektől az előképzettségektől. Említhetem Frida Kahlót, aki képzőművészként iskolázatlan és középszerű, de amit alkot, az egyedülálló és világszenzációvá teszi őt.
Akkor Csontváry valóban korának gyermekének számított, hiszen Frida Kahlóval egy időben alkotott, és hasonlóan expresszív művész volt.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de Csontváry is középszerű alkotó. Ha megnézzük, miket és hogyan festett – például a sokat idézett Önarcképében – a beállításon is látszik, hogy előző évszázadok alkotóit ismétli. A világhírűvé vált, nagy tájképei valójában nem mások, mint felnagyított képeslapok. Ilyen értelemeben nagyon közhelyes: a témaválasztása, a nézőpontja, ahogyan ábrázolja a jelenetet.
Az ő zsenialitása nem abban jelenik meg, mint nagyon sok művésznél: a formák átalakításában vagy a különös a látásmódban. Csontvárynál egy belső szellemi világ tudott teremtő erővé válni. Ezzel emelte ezt a középszerű képi világot olyan szintre, ami ténylegesen egyedülálló.
Ez a belső szellemi világ az a bizonyos Napút?
A Napútnak is szerepe van ebben. A korábbi képzőművészetben az volt a fontos, hogy a művész megtanulta mindazt, ami a korra jellemző. Igyekezett mindent elsajátítani, amit a mestere tudott, ehhez esetleg hozzátett valamit, ami a saját belső világából jött. Létezett egyfajta folytonosság.
A 20. század egy egészen más világot teremtett a művészetben, ez már az egyéni mitológiákról szól. Fontos szerephez jut, hogy ki mit gondol a világról, és ezt hogyan jeleníti meg. Csontvárynál a Napút egy nagy kozmológiai rendszer része. Ezt nem teljesen ő találta ki. Ebben a korban intenzíven foglalkoztak a magyar nép kultúrájával, történelmi gyökereivel.
Akkor mi is a Napút pontosan? Filozófia, színhasználat, világnézet, a festő belső elhivatottsága?
Nagyon nehéz megérteni Csontváryt. Néha közhelyes, de vannak olyan eszméi, amelyeket ő talált ki. Mint művelt ember tudja, hogy az emberiség történetében a természeti elemek játszották azt a domináns szerepet, ami alapján a hitvilág is kialakult.
A Napút egy ilyen ősi szimbólum, egyfajta festői hitvallás. Benne van festészetének lényege és bizonyos motívumok is, amelyek jelzik a sajátos világkép kialakulásának stádiumait.
Mennyire lehet autodidakta festőnek tartani? Járt képzésre, tanulta a festészetében használt közhelyes beállításokat.
Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor mindenki autodidakta, aki nem szerez diplomát. Ilyen értelemben Csontváry is az volt. Abban semmi különös nincsen, hogy ő úgynevezett szabadiskolákban tanult. A 19. században elég sok ilyen intézmény volt: a vezető mestert azért fizették, hogy biztosítson műtermet, modellt, és korrigálja a tanulókat.
A magyar művészet történetében nagyon fontos állomás volt Hollósi Simon híres szabadiskolája Münchenben. Ő készítette fel a leendő művészeket az akadémiai felvételikre. Csontváry megfordult itt, de más iskolákat is látogatott. Tehát tanult jelentős művészektől rajzolni, de papírja erről nem volt, ilyen értelemben megmaradt autodidakta szinten.
Honnan volt Csontváryban az a belső tűz és erős bizonyosság, ami egy égi szózattal kezdődött a művészi pályáján, és annyira erősen hajtotta, hogy az életét tette fel arra, hogy megfesse a nagy művet?
Kettős személyiség volt. Művészi elhivatottsága mellett tudott nagyon racionálisan is működni. 27 éves, felnőtt férfiként hallotta az elhívást, és valóban meggyőződéssel vallotta, hogy neki ez az útja. A következő évben elment Rómába, megnézte Raffaello falképeit, hiszen illik tudni, kitől kell nagyobbnak lenni. Ezután mondta azt, hogy ad magának húsz évet, hogy felkészüljön arra a feladatra, amire őt a sors kiválasztotta.
Ennek racionálisan meg is teremtette a feltételeit. Gyógyszerészként nyitotta meg Gácson 1884-ben a patikáját, amit aztán tíz év alatt sikeressé tett. Ezt bérbe adta, és a bevétel lehetővé tette számára, hogy beutazza Európát és a Közel-Keletet. Tehát egyszerre teremtette meg nagyon precízen a pénzügyi hátterét egy belső képzelődésnek, a hétköznapokon túli világnak a hívására, ami aztán elindította őt azon az úton, hogy megtalálja és megfesse a „nagy motívumot”. Lelkileg jellemezte őt ez a kettősség.
A keresés közben születtek azok a képek, amelyek előtt most szájtátva állunk?
Igen, de ebből kiderül, hogy mennyire félreérti Csontváry a festészet lényegét. Szerinte meg kell festeni a „nagy motívumokat”, és ha az megtette valaki, akkor már nincs szükség festészetre. Amikor távirataiban megírja, hogy elkészültek bizonyos alkotások, akkor azt azért teszi, mert így jelzi a többi festőnek, illetve minisztériumi osztályvezetőnek, hogy nincs értelme tovább festeni, mert ő már megalkotta, amit meg kellett. Felkereste azokat a helyeket, ahol úgy gondolta, hogy ott találhatóak a „nagy motívumok”.
Ezekből születtek aztán a hatalmas alkotások, amelyek fizikailag is óriásiak. Csontváry akkora vásznakat festett, melyek a nagy francia akadémikus mesterekre vagy éppen Munkácsy Mihályra volt jellemző. Nagyon érdekes, hogy kisebb képein nem tudta együtt harmóniában ábrázolni a motívumokat. A nagy alkotásokon viszont sikerül neki.
Ha Baalbek című képet nézzük, akkor ott van külön az arab falu, a Hadrianus-féle építkezés romjai, a cédrus, de ahogy nézzük, mindez egységben van, minden széteső apró részlet ellenére. Ebben van Csontváry zsenialitása.
Hogyan érzett rá, melyek a „nagy motívumok”?
Nehéz megmondani, hogyan választotta ki a számára fontos témákat, hiszen a személyiségében sok az irracionális elem. Nyilván a neveltetése és az olvasmányai alakították az útját, de nincsen bennük semmilyen logika, hogy miért ezeket a helyszíneket választotta ki. A Hortobágy, a tátrai Tar-pataki vízesés, Mostar, Taormina, Baalbek: a világ e különböző pontjaiban semmi közös, csak Csontváry személye és a Napút színei – izzó sárgák, a lángoló narancssárgák – kötik össze őket.
A kortársak valóban bolondnak tarthatták őt, ahogy megszállottan fest és olyan életmódot folytat, ami akkor szokatlan volt – gyümölcsön és zöldségen élt, nem ivott alkoholt és nem dohányzott. Akadt bárki, aki biztatta és mellette állt?
Voltak, akik érzékeltek valamit Csontváry zsenijének felvillanásából. Lázár Béla egy 1905-ös kiállításáról írt kritikájában például kifejti, hogy minden naivsága és iskolázatlansága ellenére van a képekben valami megragadó.Annyira szomjazta a sikert, hogy ha valami dicséretet hallott, azt óriásira felnagyította. Sokat emlegette azt a történetet, amikor egy párizsi kiállításán egy New York-i kritikus jót írt a képeiről. Azt nem tudjuk, hogy a kritikus ezt viccnek szánta vagy komolyan gondolta, Csontvárynak az számított, hogy valaki számára ezek nagyszerű művek.
Önéletrajzában megemlíti azt a budapesti tárlatát, ahol az egyik látogató megjegyezte: Valóban ilyen színű az ég újhold idején Athénban! Ekkor Csontváry örömében előugrott a képek közül: végre elismerik, milyen jó festő, aki úgy örökítette meg ezt a látványt, ahogyan kell. Ezeket a történeteket aztán úgy fűzte fel, mintha a mindenki arról beszélt volna, milyen nagyszerű eredményeket ért el.
Túlmisztifikáljuk Csontváry személyét és a műveit?
Ezt mindenki maga ítélje meg, hiszen a művek értelmezése szubjektív. Az azonban kétségtelen, hogy a 20. század keresi a különlegest. A 19. században Hegel Esztétikájában ezt úgy fogalmazta meg, hogy eljön az a kor, amikor a művészeti alkotásnál az lesz a legfontosabb, hogy mennyire érdekes. A 20. században nem azt értékeljük elsősorban, ami a szakmailag felkészült vagy a művészi értékteremtés hagyományos kánonját folytatja, hanem az extrémet.
Ezért válhatott világszenzációvá a már említett Frida Kahlo és egy kicsit Csontváry is. Sajátos személyisége, képi világa, aszkéta élete – minden földi jóról lemondott, hogy beteljesíthesse küldetését – ezek a külső dolgok ragadják meg elsősorban a figyelmet. Csontváry ugyanakkor azért is érdekes, mert sok festői értéke is van. Például a képi erő. A Magányos cédrust nézve lenyűgöz minket a színvilág, a kompozíció egyszerűsége, a rafinált apró részletek. Az, ahogy játszik a színekkel, formákkal és a tónussal.
„Színei belülről izzanak az ártatlan mindentudás napjától?”– írta róla Pilinszky. A költőt is magával ragadta ez a művészet, és talán ő is érzett spirituális tartalmat a képekben.
Csontváry számára nagyon fontos volt az örök érvényű szimbólumrendszer. Nem véletlenül jelennek meg nála olyan témák, mint a Fohászkodó üdvözítő.
Rendkívül expresszíven fogalmaz meg egy extatikus állapotot. Nem tudott rajzolni, képeslapszerűek a képeit, de ahogy feltölti azokat ragyogó sárgába, zöldbe, vörösbe majd lilába átmenő színekkel, lenyűgöző. Nem giccses, hanem hat és elvarázsol. Amikor nézzük a képeit arra gondolunk: ilyen nincs! De egy képnél nem ez a fontos, hanem az, hogy mit tud közvetíteni.
Nyitókép: Önarckép (részlet)
