Nyolc évvel ezelőtt egy kis vad erdei manót suvickoltunk (a Réka, mikor fésülködtél utoljára? kérdésre elhangzott az azóta sokszor idézett mondat: Mit tudom én! Három hete? Miért, számolnom kellett volna?), majd fehér blúzban és gyönyörű lakkcipőben megérkeztünk az iskola elé az évnyitóra, és az én lányom belelépett az első útjába kerülő kutyagumiba. Akkor már tudtam, hogy minden jó lesz.
Az első Waldorf-iskolát 1919-ben alapította Rudolf Steiner – az antropozófia gondolkodási rendszerének kidolgozója, zseniális polihisztor – Stuttgartban, a Waldorf Astoria gyufagyár munkásai gyermekeinek. A két világháború között Magyarországon is működött Steiner-féle iskola, a rendszerváltozás után Solymáron nyílt meg újra az első ilyen reformpedagógiai rendszerű intézmény. Azóta, az országok lakosságának arányát figyelembe véve, Magyarországon jár a legtöbb gyerek Waldorf-iskolába. Ez egy fizetős óvodai és tizenhárom éves magániskolai rendszer, a családok anyagilag és közösségi munkával, választott képviselőik révén járulnak hozzá az egymással szövetségben működő intézmények fenntartásához. A magyar iskolák egy egész világra kiterjedő rendszer részei, ahol azonos elvek alapján, egységes tanárképzéssel, bizonyos fokig hasonló tanterv alapján folyik a nevelés.
Azon a bizonyos nyolc évvel ezelőtti szeptemberi napon a kis elsősöket izgatottan várta az iskola minden dolgozója. Napok óta lelkesen készültek erre az alkalomra. Minden virágba öltözött, énekeltek, éreztük, hogy vártak minket. Aztán az osztálytanító nevén szólította a kislányomat, aki egy virágszirmokkal felszórt úton elindult. Selyemszivárványt borítottak fölé a nagyobb diákok. Odament ahhoz az osztálytanítóhoz, aki aztán nyolc évig szerette és vigyázott rá, s bár kissé megőszült, azért egész strapabírónak bizonyult.
Nyolc fergeteges év van mögöttünk, az igazgató bácsi által amazon típusú leánygyermeknek minősített tanuló minden nap úgy jött haza, hogy
arra a kérdésre: na, mi volt az iskolában?, azt felelte: jó volt!
Mesélt, mesélt, mit tanultak, hogy tanulták, hol voltak, mit csináltak.
Nincs mit szépíteni: nyilván azért járattam a lányaimat Waldorf-iskolába, mert borzalmas élményeim voltak a kommunista állami iskolákról. Ennek ellenére azt mondom, hogy a Waldorfhoz nagy fokú nyitottság szükséges, nagy bátorság kell ahhoz, hogy kijelentsük, gyökeresen másra neveljük a gyereket, mint amit ma fontosnak tart a társadalom. Ne versengjen, ne csak a fejét, hanem a kezét, szívét, érzékeit is használja – a művészeti nevelés a nap minden pillanatában meghatározó gyakorlat egy Waldorf-iskolában, és az egész tanítást áthatja.
A gyerekek epocha rendszerben tanulnak. Tehát 9-től 11-ig három héten át ugyanazzal a tantárggyal foglalkoznak, utána jönnek a művészeti, a nyelv-, a mozgásórák, illetve a magyar és a matematika epochán kívüli, szinten tartó órák.
A legfontosabb, hogy mindig az adott életkor igényeihez igazodjék az elsajátítandó tananyag. Például: a tizenöt évesek igénye, hogy megváltoztassák a világot. Így hát az első hetekben történelem epochán azokról a történelmi személyekről tanulnak, akik meg akarták vagy meg tudták változtatni a világot. Ghandiról és Sztálinról, Hitlerről és Mandeláról: tessék, ez így néz ki, lehet rajta gondolkodni…
A Waldorf-iskolák mindenhol a világon a Steiner-rendszerrel harmonizáltan, az adott ország kerettanterve szerint működnek, tehát pontosan azt tanulják a gyerekek, amit a többi iskolában, csak nem ugyanúgy – harmadikban, hatodikban és nyolcadikban járható át legkönnyebben a rendszer. A tizenkettedik osztály után van egy plusz tizenharmadik év is, amikor csak az állam által előírt érettségire készülnek, így aztán döbbenetesen jó felvételi eredmények születnek, sőt ma már olyan Nobel-díjas tudós is van, aki Waldorf-iskolában érettségizett.
Mondok két példát: a szorzótáblát lehet mozdulatlanul ülve is bevágni, meg lehet úgy is, ha a kezükkel is, fizikailag is érzékelhetik a gyerekek a mennyiségeket, például úgy, hogy kukoricaszemeket számolnak. De lehet számolásórán a patakpartra is kimenni, ott csigákat gyűjteni az eső után, de csak hármasával, és a szabály az, hogy három csiga mehet látogatóba három rokonához, és közben kántálni a szorzótáblát, mert Rudolf Steiner szerint az alapszintű számolást megértés nélkül is be lehet gyakorolni. És a János vitézt is lehet úgy tanulni, hogy előadjuk, együtt szavaljuk és díszletfestés közben megbeszéljük, ki is volt ez a költő, és miért kell néptáncos ruhában eljátszani azt, amit írt.
Nyelvet sokáig írott szöveg és feladatlapok nélkül tanulnak a Waldorfban, gondosan ügyelve arra, hogy a gyerek ne zavarodjon bele a szabályokba. Elég, ha tudja, hogy ezt vagy azt így vagy úgy kell mondani, majd megtanulja felső tagozaton, hogy miért.
Az én lányom tehát angol felirattal nézi a francia filmsorozatot, az egész János vitézt, az Eddát, Pilinszky Aranymadarát a mai napig fejből tudja, ismeri a csillagok nevét és az alkimisták legendáit, tudja, ki Parsifal és Hugonnay Vilma, bármit lerajzol és megvarr, elültet és felnevel.
Van három kötelező waldorfos tantárgy: a kertművelés, a vallás (a közösség eldöntheti, hogy ez egy konkrét vallás legyen vagy az egyes hitrendszereken túli istenhit) és az euritmia, ami szó szerint szép ritmust jelent. Ez a mozgásművészet nevű táncirányzathoz hasonló művészeti tevékenység, amit mindig élő zenére, gyönyörű színű ruhában, finom papucsban végeznek, a lényege az szépséges mozgás, ami sokszor aszimmetrikus, mert Rudolf Steiner azt mondja, hogy ha a test megtanulja, hogyan nyerje vissza az egyensúlyát, akkor a lélek is képes lesz erre.
Egy waldorfos gyereknek tudnia kell kitalálni dolgokat, kitartani az elképzelése mellett, és meg kell tudnia valósítani azt, ki kell tudnia állni elmondani, hogyan készült.
A nyolcadikosok egy úgynevezett éves munkával zárják a tanulmányaikat. Ennek van egy elméleti és egy művészeti része. A nagyobbik lányom egy éven át macskamenhelyen dolgozott, és fotózta a cicákat, a kisebbik lányom pedig megvarrt egy XIX. századi ruhát. Mind a ketten kiálltak a hallgatóság elé, beszéltek az állatvédelemről, illetve a divattörténetről, majd elmondták, hogyan készültek a kiállított képek, illetve a ruha.
A másik fontos dolog a színdarab, amit nyolcadikban már igen komolyan vesznek. Az egyik gyerekemnél Kisfaludytól a Kérőket láttuk, a másik lányomnál Goldonitól a Két úr szolgáját – amire nagyon büszkék vagyunk, mert a Covid ellenére is elkészült, színpadra került és hatalmas sikert aratott. A lányaim az iskolában megtanultak jelmezt varrni és játszani a színpadon, önfeledten, humorral, átadva teljes önmagukat, figyelni a másikra, improvizálni, ha maguk vagy a társuk hibázik. Tudnak kedvesen együttműködni másokkal, pedig nem ilyen az alaptermészetük.
Viszont egy waldorfos nem tud versengeni. Őket arra tanították, hogy a szépség jó és a jóság szép, és ennyi elég. Minden évben megrendezik az ötödikeseknek a Waldorf-olimpiát, amin részt vesz az ország összes waldorfos ötödikese. Egész évben erre készülnek, hiszen az ókort, a görög mitológiát tanulják, edzenek, görög ruhát varrnak maguknak, gyakorolják a klasszikus versenyszámokat, de nem az a fontos, hogy ki győz, hanem az a kép, amelyet megjelenítenek: a birkózók úgy ölelik át egymás karját, hogy kialakuljon közöttük a kör, egy kút kávája, és a kútban lévő vizet a másik iránti tisztelettel tisztán kell tartani. Megtanulják, hogy a diszkoszra a görögök fohászt írtak, és úgy kell elhajítani, hogy szépen szálljon, és az isteneknek legyen idejük leolvasni a rajta lévő imát. Mindenki kap babérkoszorút, a kerekesszékes is, aki miatt mindenki lemaradt, mert egymás sarkát taposták körülötte. Akkora izgalom volt, hogy úgy drukkoljanak, hogy ne segítsenek, mert neki az a győzelem, ha egyedül, kézzel hajtva a kereket sikerül célba érnie. Mit ért volna annak az elsősége, aki ebből a buliból kimarad, csak mert előrefut?
A mai napig nem tudom, ki jó tanuló az osztályban és ki nem, kinek tökéletes az anyukája és kinek nem.
A bizonyítvány itt nem büntető-nevelő eszköz, hanem tájékoztató a szülőknek. A gyerek egy verset kap, ami csak az ő verse, és ami segíti abban, hogy a következő évben jobb ember legyen.
– De itt nem tanulnak semmit, és azt csinálnak, amit akarnak – hallom a jajongókat. Igen, azt csinált a gyerekem, amit akart, mert egy egészséges lelkületű gyerek tanulni akar, és beilleszkedni a közösségbe, és a maga módján a derűs következetesség is szigor, csak éppen nem bánt. – De hát az élet nem ilyen, és majd depressziós lesz a gyerek, amikor azzal szembesül, hogy a világ gonosz és bántásokkal teli, és le kell győzni a másikat, és olyat kell csinálnod, amit utálsz!
Persze egy gyereket megváltoztatni könnyebb, mint a világot, de szerintem meg a világ szép, az emberek jók, és soha semmi olyat nem szabad csinálni, ami idegen tőlünk és amit utálunk. Csak azért szabad lemondással járó, kemény munkát végezni, mi több, megszenvedni, amit szeretünk, és ami mélyen, belül a miénk.
Olyan sokféleképpen lehet búcsúzni.
A Waldorf-iskolák nyolcadikos ballagásán a virágmandala körül elmondott áldás után a gyerekek elindulnak egyenként azon a virágszirmokkal felszórt úton, a szivárvány alatt, amin elsőben az iskolába érkeztek, de nem a semmibe lépnek ki, hanem az osztálytanítójuk karjaiba. Ebből az ölelésből mennek tovább, el, a jövő felé, a mi esetünkben természetesen Waldorf-gimnáziumba.
Farkas Adrienne cikke a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában jelent meg.
