Kas Kriszta: Neglizsé

Szabó Tivadarnak vödör volt a jele óvodában. Kedvelte a menzai finomfőzeléket és kedvenc illata a tízóraival keveredő tornazsák volt. Senki nem csodálkozott hát, amikor technika szakos tanárként diplomázva visszatért egykori iskolájába tanítani. Feleségül vette Fitos Esztella illemtan-magyar szakos tanárnőt, aki imádta, hogy szeretett Tivadara – vagy, ahogy ő nevezte, Én Vadarom – otthon mindent megbütyköl. Értett a vízvezetékhez, villanyszereléshez, nem jött zavarba az asztalosmunkától sem. Sokszemű házukat, melynek verandája csupa ablak volt, szintén ő építette. Tulajdonképpen ezekből élt, de a tanításnak élt. Az ország egyetlen még érintetlen technikatantermével büszkélkedhetett iskolája, mely kizárólag Szabó Tivadar kitartó és állhatatos munkájának volt köszönhető. A terem, melyet belengett a nyers fa illata, az iskola udvarán, egy külön épületben állt. Egyik helyiségében konyhát rendeztek be 10 tűzhellyel, másikban 20 munkapad állt 20 satuval. Fitos Esztella két ilyen satu közé szorult be azon az ominózus tantestületi összejövetelen, amikor is Szabó Tivadar megmutatta szentélyét. És mást is. Azóta is minden évben a beszorulás évfordulójának napján felkeresik a technikatermet egy üveg pezsgővel és újra játszák a történteket. Fitos Esztella világ életében Párizsban szeretett volna élni. Szabó Tivadar volt az első és utolsó férfi, aki pizsamában láthatta. Minden vasárnap a reggelit pizsamában fogyasztották el a verandán. Az etikett életforma számára, szent és sérthetetlen. Tivadar az egyetlen, aki férfias egyszerűségével, tesztoszteronhullámaival teljesen levette a lábáról az illemtanárnőt, aki önfeledten szörfözik ezeken a hullámokon. Imádja a Párizsi sikk-kalauzt olvasni. Francia sanzon a csengőhangja.

Elnézést, kissé elkanyarodtam a tárgytól, Tivadarról szerettem volna mesélni, és tessék, máris egy romantikus ponyvanovellába csapok bele. Szedjük össze magunkat!

Tehát főhősünk, Szabó Tivadar, imádta a finom dolgokat. Talán ezért szeretett bele a finom, törékeny Esztellába. Hitt abban is, hogy minden ember képes alapszinten bármit elkészíteni. Ezért lett technikatanár. „Fiam, az általad készített fadominó mindent elárul rólad” – mondta sokszor tanítványainak. Tulajdonképpen gendersemleges megszólítást használt, mivel mindenkit fiamnak hívott. A Nemzeti alaptanterv 30 éve kidobta a technikát a kukába, de szakköri jelleggel tovább lehetett tanítani. Szabó Tivadar szakköre pedig olyan népszerű volt, hogy várólistás volt a fél iskola.

Történt egyszer, hogy nyugdíjazása előtt nem sokkal hívatták a vármegyétől. A tanfelügyelő és az iskolaigazgató mellett a főispán is jelen volt. Szabó Tivadar felvette érettségi öltönyét, amely ennyi év után is remekül állt kisportolt alkatán. A titkárnő végigsimított felkarján, amikor bekísérte a tárgyalóba. Szabó Tivadar a feleségére gondolt. Biztosan lenne néhány jól megfogalmazott mondata a titkárnő számára. Szinte hallotta is magában: „Üdvözlöm, hölgyem. A nevem Szabóné Fitos Esztella. A kar, amelyet az előbb intim és megjegyzem, egyáltalán nem illő módon végigsimított, a férjemhez tartozik. A férjem pedig hozzám. Kérem, a továbbiakban tartózkodjon a testi kontaktustól az említett úrral kapcsolatban, ellenkező esetben kénytelen leszek felmutatni az Etikai kódex vonatkozó részeit, hovatovább megvárni önt a női illemhelyen és jól helyben hagyni a ridikülömmel. Tisztelettel.” Szabó Tivadar, mint már említettem, szerette a finom dolgokat. Elmosolyodott az elképzelt jeleneten, majd leült a kínált helyre.

„Nos, kedves Tivadar – kezdte a tanfelügyelő – azért hívattuk, mert szeretnénk megemelni a fizetését” Szabó Tivadar nem mert megszólalni. „Érti, Szabó úr? Fizetésemelést kínálunk önnek.” Szabó Tivadar továbbra is némán ült. Azt gondolta, ez bizonyára valami csapda. Pontosan emlékezett rá, amikor jó pár évvel ezelőtt kihúzták ezt a kifejezést a szótárból. Az Akadémiai Kiadó villámgyorsan újra kiadta a Magyar helyesírás szabályait. Ami szótárral nem igazolható, az nem létezik. Nosztalgiával gondolt vissza a 20-as évekre, a nagy pedagógussztrájkokra. Akkor került ki a szótárból ez a kifejezés is. Továbbra is tanácstalanul ült és várta, mi fog történni.

„Nyugodj meg, Tivadar. A vármegye nagyon meg van elégedve a munkáddal. Remek a technikaterem. Két éved van hátra a nyugdíjig, utána múzeummá alakítjuk át. Addig viszont szeretnénk megemelni a fizetésedet.” „Köszönöm, igazgató úr, de erre semmi szükség. Nem azért csinálom. Ha azért csinálnám, már nem tanítanék.” Utóbbi mondatot mindenki elengedte a füle mellett, majd rövidre zárták a témát. Szabó Tivadar kifele menet átvehette kinevezésmódosítását. Ennek értelmében fizetése elérte a 1999-es diplomás minimálbér 100 százalékát. Ettől ki fognak bukni a kollégák, gondolta, és inkább úgy döntött, titokban tartja a dolgot.

Hazafele menet betért egy fehérneműboltba. Még soha nem járt ilyenben. Vásárolt a feleségének egy neglizsét. Eltervezte, hogy vasárnap reggel Edit Piaf La mer című számával kelti Esztellát, belebújtatja a lágy tapintású neglizsébe és a verandán croissant-t és kávét szolgál fel neki. Otthon is volt satu. A fizetésemelés – amit nem mondott ki, csak gondolt rá – lehetőséget adott rá, hogy merjen nagyobbat álmodni. Eltervezte, hogy nyugdíjba vonulásakor elviszi Esztellát Párizsba. A következő évi évfordulós szeánszon adja át neki a jegyeket. Satuba fogva.