„Az, hogy ennyien nem élnek a családom tagjai közül, mintha pontosabb emlékezést tenne lehetővé. Több teret ad a képzeletnek, és ez nemcsak meghamisítja, de elevenebbé is teszi a történeteiket.” Interjúnk Serestély Zalán Kolozsváron élő íróval, költővel.

Nemrég jelent meg legújabb, Közös hűlés című versesköteted. Mi volt az elképzelésed az összeállításakor?

Nem kimondottan konceptkötet született, de nem is egészen esetlegességek mentén szerveződő. Szerepel benne néhány olyan vers, amelyeket egyszerűen csak nem lehetett nem megírni, viszont nem részei semmilyen átfogó tervnek. A könyv másik háromnegyedét viszont egymásba átkapaszkodó szövegek adják ki. Ezek sem kimondottan egy koncepció részei, inkább érintkező, egymásba átnyúló problémákról, frusztrációkról, traumákról lehetne beszélni, amelyekkel az utóbbi három-négy évben kezdenem kellett valamit, mert nyomasztottak és nyomasztanak. Elveszítettem egy öreg barátomat-tanáromat, meghalt apám, újra kellett gondolni megromlott családi viszonyokat, megszületett a fiam. És továbbra is nyugtalanít minden minőségemben, hogy mi fog történni azzal a bioszférával, ami nekem még otthont adott, de a jelek szerint könnyen előfordulhat, hogy a fiamnak már nem fog. A kötet java részében arra figyeltem, hogy ezeknek hogyan van közük egymáshoz, illetve, hogy a személyest hogyan lehetne átvinni a közösbe, illetve fordítva.

Mennyi időnek kellett ahhoz eltelnie, milyen folyamatokon kellett átesned, hogy eltávolodj ezektől a szövegektől, s esztétikai szempontok alapján nézz rájuk?

A költészetnek szerintem éppen az az egyik előnye, hogy a személyest közössé tudja tenni, pontosabban, hogy radikálisan megrongálja azt a mesterséges választóvonalat, ami a magán és a publikus között húzódik, ezzel pedig valamiféle tapasztalatközösséget alapoz meg. Így nem gondolom, hogy esztétikailag is meg kellene mázsálnom ezeket a verseket. Néha az az érzésem, hogy az, amit irodalmi művek esztétikai értékeként nevezünk meg, az inkább csak valamiféle nosztalgia egy tévedhetetlen, abszolút mérce iránt.

Holott tudjuk, hogy ilyen mérce sohasem létezett, és valószínűleg nem is fog.

Ráadásul a kortárs magyar irodalmi életben olyan csoportok sajátítják ki az „esztétikaira” való hivatkozást, akiktől a legtávolabb áll a pártatlanság minden értelemben. Ez nem változtat azon, hogy valamit én is érzek a saját verseim olvastán: néha émelyedek, máskor elcsípek egy pózt, és megszégyellem magam, és időnként néhány szerethető sort is találok. De bevallom, alapvetően nem érdekel, hogy technikailag milyenek ezek a szövegek, ha sikerül velük néhány határt összekarcolnom. Számomra fontosabb, hogy a műveknek „használata” van.

A kötetha verseskötet esetén szabad ezt mondanomegyik főszereplője az emlékezés, az emlékezéssel járó trauma és az emlékezés elvesztése elleni, reménytelen küzdelem.

A közösség és az egyén emlékezete közötti átjárások és diszkrepanciák elméleti kérdésként is foglalkoztatnak. Az utóbbi években valamiféle tapasztalati talaja is lett nálam ennek az érdeklődésnek. A szűkebb családomból viszonylag sokan meghaltak, nagyszüleim már nem élnek, meghalt apám is, és a nagynénik-nagybácsik sora is meggyérült. Kezdett foglalkoztatni, hogy ők hogyan lehettek (nem lehettek) benne a történeti időben. Különösen az, hogy a család nőtagjainak az emlékezete milyen súllyal és milyen legitimitással van benne a családok emlékezetében. Paradox jelenség, de az, hogy ennyien nem élnek a családom tagjai közül, sok szempontból mintha pontosabb emlékezést tenne lehetővé. Több teret ad a képzeletnek, és ez nemcsak meghamisítja, de elevenebbé is teszi a történeteiket.

De nyilván sok egyébről is beszélhetnék, például arról, hogy a gyászban hogyan vannak benne a kéretlenül rám törő emlékek és az emlékezni nem tudás, vagy hogy milyen félelmeim vannak nagyanyám Alzheimerével kapcsolatban.

Érzel összefüggést a környezet folyamatos romlása és a családi életben bekövetkező krízisek, az együttélésről alkotott fogalmaink kiüresedése, az empátiaválságok és tolerancia-demenciák közt?

Nehéz lenne nem fölfedezni összefüggéseket az általad felsorolt jelenségek között. Azoknak az álláspontját osztom, akik a bioszféra kiüresítését, az olcsó természet koncepcióját alapvetően nem antropológiai, hanem gazdasági és biohatalmi problémacsomagként ismerik fel. Vagyis elsősorban az ipari forradalom óta kiépített globális piackapitalista rendszert okolom azért, mert a környezetet végtelenül reprodukálható erőforrásként kezelte-kezeli, elidegenítette a munkát, újrabszolgaságot teremtett, széles társadalmi rétegeket fosztott meg saját termelőeszközeiktől, bevezette az öngyarmatosítás pszichológiai gyakorlatait, és egy olyan apatikus, meritokratikus, neoliberális szemléletet honosított meg,

miszerint mindenki maga tehet a nyomoráról.

És persze az egésznek megvan a sajátos kelet-közép-európai színezete, ahol négy évtizednyi államszocializmusra íródik rá ez a globális szabadpiaci verseny. Ezek a rendszerek ugyanúgy válságba sodorták a munka és a termelés államszocialista koncepcióján iskolázott családomat, mint ahogy a környezet kizsigereléséhez vezettek. Ez a családon belüli viszonyokra és a bioszférához való viszonyunkra egyaránt igaz.

Eljutnak Magyarországra az Erdélyben megjelenő könyvek? Kiemelten az erdélyi olvasókat tartod szem előtt, az ő érdeklődésükre, véleményükre adsz?

Erre a kérdésre alig-alig van rálátásom. Köteteim az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ közös gondozásában jelentek meg. Ez azt jelenti, hogy nem csak Romániában hozzáférhető, hanem körülbelül száz példány a magyarországi terjesztőhálózatokba is bekerül. Fogalmam sincs, hogy ez mire elég, hogy lehetővé tesz-e valamiféle recepciót, hogy ismernek-e ott, vagy sem. Van néhány tíz barátom, ismerősöm a határ másik oldalán, sokat jelent nekem, ha hozzájuk eljutnak a könyveim, de be is érem ennyivel. Nincs a fejemben olyasféle distinkció, hogy erdélyi olvasók és magyarországi olvasók, és olyan vágy sem, hogy széles tömegekhez jusson el, amit írok.

Azoknak az olvasóknak a közösségére vágyom, akik nyelvet keresnek, és akiket az én nyelvem közelebb visz a saját nyelvükhöz.

Ilyen olvasók Erdélyben és Magyarországon is vannak.

Dolgoztál az Erdélyi Magyar Írók Ligájánál, négy könyvet jelentettél meg, jelenleg egyetemen tanítasz. Milyen tervekkel, ötletekkel vágsz neki az idei évnek?

Január végén versenyvizsgázom a BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Intézetének adjunktusi állásáért. Ha kedvező lesz a vizsga kifutása, szeretnék kicsit több energiát fordítani a tanításra, lapot szerkeszteni, közösséget szervezni diákokkal. Újabb kötetben egyelőre nem gondolkodom, „jőni fog, ha jőni kell”.

Több írásodban foglalkoztál olyan globális problémákkal, mint a környezetszennyezés és a klímaváltozás. Szerinted van remény?

Mióta megszületett a fiam, Zágon, muszáj lennie. Közben elkezdtem pedagógiai kérdésként újragondolni a problémát, és az a tapasztalatom, hogy a diákjaim pozitívan reagálnak ezekre a kérdésfölvetésekre. Ennek is nagy felhajtóereje van számomra.

A fotók forrása a YouTube.