A földtől, az ősitől, a matériától, az emberitől indul, és az égig, a levegőig, a transzcendensig jut el. Pető István festészete elképesztően érzéki, anyagszerű és lírai, vásznai megnyitják az elmét, a befogadót pedig meditatív állapotba vonják, amelyben a szemlélődés és töprengés gyönyöre a meghatározó.
A Várfok Galéria terei most egészen csendesek: ezek az atmoszférikus könnyedségű festmények nyugalmat és békét árasztanak. A merengés mozdulatlansága jellemzi őket: minden egyetlen kimerevített és végtelen pillanatban jelenik meg a szemünk előtt. A gesztusok lassan egymásba érnek, lágyan egyesülnek, hogy a tudatunkban végül buja kertté álljanak össze. És bár a megfolyó foltok és a pasztózusan felvitt nyomok együtt természeti látványt alkotnak, Pető Istváné mégiscsak önmagáért való, retinális, azaz a szemre ható és transzcendens képalkotás.
A Várfok Galériában az alkotó korai, nyolcvanas években készült munkáival indul a válogatás, amelyek sűrűbb, expresszívebb és vadabb kompozíciók a későbbieknél. Ősi, primitív világokat idéznek, erősen materiálisak, és az ábrázolás szándéka is intenzívebben mutatkozik meg rajtuk. Jól felismerhető figurák vannak rajtuk, és fontos tényezőjük az ember, az emberi. E képek esszenciáját az egyén és a külső valóság viszonyának analizálása adja: hol a helyem a világban, mi a feladatom a földi létezésem során, teszik fel a kérdést.
A kilencvenes évekre aztán transzformálódik Pető viszonyulása a létezéshez: többé már nem azt kutatja, hogy hol a helye az embernek a világban, a külső valóságban. Figyelme befelé fordul, kivonul a realitásból, és „mentális kertjeit” kezdi bebarangolni; vásznain már nem a lét nagy kérdéseit veti fel, hanem hangulatokat, benyomásokat közvetít. Mereng és szemlélődik, a színekből, foltokból létrehozott látvány finomsága, érzékeny rétegzettsége közelebb visz magunkhoz, és – mint Henri-Alexis Baatsch író mondta – a képzelet ezer ajtaját szélesre tárva mozgásba lendíti a vizuális fantáziát.
E festményeket izgalmassá teszi az absztrakció és a figuralitás közötti ingadozás, ám az, ahogy a grafika és a festészet párbeszédet folytat egymással egy-egy látványon belül, még inkább zsizsegteti a szemet. Pető gyakran belenyúl a festészeti látványba szénnel, bizonytalannak ható vonalakkal, hálózatosan éptkező grafikai struktúrákkal, olykor pedig automatikus írással gazdagítja a kompozíciót. „Hol a festés közben felmerülő problémáira talál választ a műhelyben, hol az ott született gondolatokat viszi vászonra, hol pedig a festményeken kialakult formákat vési fémbe.” Ezek a szénnel felvitt, rajzos részletek gyakran ősi írásjelekként hatnak: mintha az elmúlt évezredek által összegyűjtött tudások jutnának szóhoz a lilás vagy pirosas foltok között.
A sűrűséggel-ritkasággal való játék szintén vitálissá teszi őket. Az alkotó a hordozó vászon nyers felületével ütközteti a tiszta színmezőket. A pasztózusabb részletek, az atmoszférikusnak ható foltok, valamint az üresen hagyott felületek vizuális feszültséget keltenek, amely elnyújtja a befogadás idejét. A fények és az árnyékok lüktetése, az elhalványuló részek és a foltok játéka pulzáló érzetet kelt, a látogató ezek hatására olyan állapotba kerül, amely közel viszi a transzcendencia megtapasztalásához.
Pető képeit nézve éppúgy eszünkbe juthatnak Claude Monet tavirózsás tájképei, mint Joan Mitchell emocionálisan intenzív kompozíciói. „Magammal hordom a tájaimat”, mondta egyszer az amerikai művész, és ez a mondat Pető képeire is igaz. És bár munkássága könnyen kapcsolható a nyugati művészettörténeti hagyományhoz, képei légiessége az impresszionizmushoz, az automatikus írás a szürrealizmushoz, a szénnel felvitt jelrendszer pedig a kínai kalligráfiához köti.
Olykor geomerikus színmezők tűnnek elő, máskor füstszerűen kavargó foltok, megfolyt gesztusok dominálják a látványt. Ezek a képek egyszerre szimfóniák és az álmok, a képzelet világának gazdagságát elénk táró improvizációk. Nem mehetünk el amellett sem, hogy erős audiovizuális töltetük van: nézésük közben lágy dallamokat vélünk hallani.
Pető István festészete egyszerre szól a szabad és tiszta érzékiségről, az elmélyült filozofikusságról és a transzcendenciáról. Nagyon e világi, amennyiben a művek anyagi minőségei, faktúrái vannak a középpontjában, de transzcendens is, ha észrevesszük, hogy a végtelenül finom színátmenetek és az organikus, élettől lüktető formák egy különösen gazdag belső világ kivetülései, amelyek érzelmek széles spektrumát ébresztik fel a szemlélőben.
A kiállítás december 22-éig látogatható.
Fotók: Várfok Galéria
