Sem nem csupán versként, sem nem csupán zeneként, hanem Kölcsey szövegének és Erkel zenéjének egységeként gondolunk rá. Adottnak, eredendően és szorosan hozzánk tartozónak érezzük, pedig, lám, még „csak” kétszáz éves idén. Vannak, akik túl szomorúnak, pesszimistának tartják, és azt mondják, jobb lenne, ha nem ebbe a tükörbe pillantva gondolkodnánk magunkról. Mások viszont a legihletettebb és legfelemelőbb magyar műnek tekintik. Egy azonban – mint ez a körkérdésünkre adott válaszokból is kiderül – biztos: kicsit mindannyian más- és másmilyennek látjuk.
Bokor Barna színművész
A magyar Himnuszban valójában mi, magyarok találkozunk határon innen és túl: minden nézet és hitrendszer feloldódik benne, ami ezt a nemzetet jellemzi. Csak egy magyar himnusz van. Erdélyi vagyok, és köztudott, hogy az ottani embereknek különösen érzékeny pontjuk ez a költemény. Tízéves korom előtti emlékeim szerint csak félve-suttogva daloltuk, mert börtön járt érte, ha valaki a Himnuszt vagy Szózatot énekelte. Később, a rendszerváltás után nagyon sok templomban a szertartás része lett.
Számomra az első szakasza sorsfordító oltalomima, a további szakaszok pedig történelmi intelmek és tanítások. Kölcsey munkássága, ahogyan az angol mondaná, „future perfect”: ha megfogadjuk, akkor a tökéletes jövőre vonatkozó, de mindenképp a múltból az eljövendő felé mutató, folytonos iránymutatás. Egyébként ilyen a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című mű is, amelyben unokaöccséhez, illetve a mindenkori magyar ifjúsághoz, tehát a jövőhöz, erkölcsfilozófiailag szól a költő.
Erkel László Kentaur díszlet- és jelmeztervező
1965-ben születtem, és amikor gyerek voltam, hátrányosan érintett minket, hogy az apám értelmiségi, és az sem volt előnyünkre, hogy a Himnusz zeneszerzője volt a felmenőnk. Később tudatosult bennem, hogy az egész családomnak meglehetősen sok köze van a magyar nemzeti öntudat kialakításához, és akkor már dagadt a mellkasom, hogy Erkel vagyok. A Himnusz elszavalva is gyönyörű, de énekelve egészen megdöbbentő összefogó ereje van!
A ’90-es években volt egy fura közhangulat, hogy mi lenne, ha vidámabb himnuszunk születne. Ám én úgy gondolom, a verbunkos zenénél nehéz felemelőbbet találni, és a himnuszunk szövege is előretekintő. Háromfajta himnusz van: az örömünnep, a búsongó és a népfrontos. A mienk lírai, romantikus mű. Azt írja le, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, mi a sorsunk. Ha végignézünk a történelmen, tökéletesen fedi a valóságot, és biztat, hogy bár itt, Közép-Európában mindig van valami probléma, akkor is menni kell előre. Erkel korának egyik legjobb zeneszerzője volt, de nem emiatt nyerte meg a Himnusz zenei pályázatát, hanem mert annyira beleírta a muzsikába az elképesztő odaadását ezért a földért, amin élünk.
Kapás Boglárka úszó
A Himnuszt a dobogó legfölső fokán hallgatni mindig lélekemelő. Az érzés még erősebb, amikor külföldön rendezett versenyről van szó. A Himnusz számomra a büszkeség, az erő, a kitartás, a győzelem verse és zenéje. Az éremátadóknak egyébként is megvan az ünnepélyes hangulatuk, de amikor Erkel műve felcsendül, a magyarságtudatom intenzívebben élem meg, és szinte érzem, hogy a haza most velem együtt ünnepel. Tudom, hogy a magyar emberek ilyenkor büszkék rám. A gondolataimban végigpörög, hogy honnan indultam, és mennyi-mennyi nehézségen keresztül, mennyi kitartással jutottam idáig. Mert egy magyar lány erős és kitartó. Számot vetek, és magamban mindenkinek megköszönöm, akinek szerepe volt a sikereimben: szüleimnek, családomnak, edzőimnek, felkészítőimnek, és természetesen a férjemnek. Az út során sokan kérdezték, hogy megéri-e az a sok meló, és hogy annyi szórakozást hagyok ki a sportsikereim érdekében. Erre a kérdésre is mindig a Himnuszt hallgatva felelek: igennel.
Medveczky Ádám karmester
A magyar himnusz egyedülálló a himnuszok irodalmában, mert imádság, szemben a többivel, amelyekben a nemzetek általában magukat dicsőítik. Kölcsey műve viszont bűnbánó, vezeklő és áldásért könyörgő költemény. Nem csoda, hogy annak idején lenyűgözte a bírálóbizottságot, amelynek Vörösmarty is tagja volt. Erkel zenéjével és Dohnányi által finomított hangszerelésével a világ legszebb himnusza lett belőle, és ezt nem a nemzeti elfogultság mondatja velem. Alázatos térdre ereszkedés, összekulcsolt kézzel mondott, Istenhez szálló ima: ez a mi Himnuszunk.
Horváth Ádám a hatvanas években Himnusz-filmet rendezett, amelyben én üstdoboltam, és szilveszter éjszakánként, amikor a tévében engem is látni lehetett, nagyon büszke voltam erre. Akárcsak arra, hogy múlt áprilisban az Operaház megnyitóján én vezényelhettem a Himnuszt. Isten emlegetése miatt sokaknak volt bajuk vele, és Rákosi állítólag újat akart íratni Illyéssel és Kodállyal, de Kodálynak szerencsére sikerült lebeszélnie róla. Sokan támadják, világfájdalmasnak, sopánkodónak nevezik, pedig valójában Istent dicsőítő ének, és ezt az emberek érzik is. Bármikor vezényelem – anélkül, hogy ezt külön kérnem kellene – a zenészek és az énekkar mindig valósággal elimádkozza.
Pataki Ferenc színművész
Amikor a Himnuszt szavalom, mint minden versmondáskor, igyekszem magam a misztikumától, a költészet szentségétől jó értelemben távol tartani, mert úgy jobban meg tudom közelíteni, és világosabban közvetíthetem róla a gondolataimat. Figyelembe veszem a ritmusát, a rímeit, a lüktetését. A versek minden korszakban mást jelentenek, és ha találkoznak az ember aktuális magánéleti vagy társadalmi helyzetével, akkor plusz töltetet kap az előadásuk. Általában monológként tekintek a költeményekre, és a Himnuszt is úgy kezelem, mint történetet, amit akkor éppen el kell mesélnem a közönségnek.
Nagyon fontos számomra, hogy egy adott verset ott és akkor miért kell elmondanom. Nem csak az alkalomra gondolok, mint például egy-egy nemzeti ünnep vagy diplomaosztó, hanem hogy abban az élethelyzetben nekem mit jelent az a szöveg, amit Kölcsey írt. A Himnusszal kapcsolatban a magasztosság jut az ember eszébe, és általában valamely nemzeti történéssel kapcsoljuk össze. Észrevettem, hogy az emberek kicsit félve, óvatosan viszonyulnak hozzá. Ez érthető, hiszen számunkra, magyarok számára nagyobb jelentőséggel bír, mint bármely más költemény.
Reisz Gábor filmrendező
Énekeljük el a himnuszt. Recsegő, régi felvétel ropog. Feláll az igazgató, az idős nagymamák, a tornatanár eddig is vigyázzban állt, a különbség csak annyi, hogy ujjait egyenesbe feszíti, enyhén homorít, a kis elsősöknek jelez az újdonsült osztályfőnök, hogy álljanak fel, van, aki már kihúzta magát, és van, aki kinéz oldalra az épp telefonnal videófelvételt készítő szüleire, hogy most mi van. Mire az énektanár teli torokból rákezd, már áll az egész évnyitó sereg.
A kicsik, az elsősök nem tudják, mi történik, közülük volt már, aki járt válogatott meccsen apával, és volt, aki fent maradhatott szilveszterkor éjfélig. Közben eljutunk a balsorsig, és az énektanár egy oktávval lejjebb megy.
A nyitóképen a négy aranyérmet szerző Kapás Boglárka úszó a Liszt Ferenc-repülőtéren 2016. május 23-án, miután hazatért a londoni úszó-, műugró- és szinkronúszó Európa-bajnokságról. Fotó: Mohai Balázs/MTI
