„Bethlen itt dobog bennem” – Bokor Barna színművész erdélyiségről és a Tündérkertről

Nem is tudtam, hogy éppen a születésnapodra beszéltük meg az interjút! Azt nyilatkoztad, hogy karmikusnak éled meg ezt a napot, amelyen minden kicsit érzékenyebben érint, és bármi megtörténhet. Mondj egy ilyen esetet a múltadból!

Sok
születés és újraszületésnap van az életünkben, amelyeket gyakran észre sem
veszünk. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja
című előadás próbafolyamata közben például meglepetésbulit szerveztek nekem a
kollégáim a Marosvásárhelyi Színházban, ami annyira megérintett, hogy ezt a
fajta újjászületést generálta bennem. Hosszú ideig kirekesztő spirálban
tartózkodtam a színházban, de az ezen a napon, ettől a gesztustól megfordult,
és akkortól úgy éreztem, hogy már nemcsak formailag tartozom a társulatomhoz.
Egyszerűbben fogalmazva: a szeretet képes újrateremteni az embert, a
közösséget, és ezt csodás megélni.

Mesélj a marosvásárhelyi
időszakodról!

Az egy igen meghatározó, 22 éves periódus rövid megszakításokkal. Ott edződtem, formálódtam a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, utána pedig a Nemzeti Színházban. Nem használnék múlt időt, hiszen továbbra is játszom az eddigi előadásaimat, csupán a státusom változott társulati tagról vendégre. Rengeteg szép és jó szereppel találkoztam, amelyek nagy részét sikerként éltem meg, de ha őszinte vagyok, néhány szerep valószínűleg elment mellettem.

Ennek több oka is lehet. Az egyik talán az, hogy nem voltam elég érett. Bizonyos szerepek túl közel voltak az akkori, meg nem oldott küzdelmeimhez. Mondok egy példát: a Platonov az egyik kedvencem volt, imádom a Csehov-univerzumot. Nagy formátumú előadás lett remek alakításokkal, mégis ott motoszkál bennem: nem biztos, hogy kellően bele tudtam helyezkedni Platonov szerepébe. Ami ugyanis a színpadon zajlott, nagyban hasonlított az életbeli történéseimhez. Szerencsés esetben az után, hogy leülepszik benned a lélektani folyamat és a háttérdinamikája, újra elő lehet bányásznod magadból az érzést, de ha párhuzamosan zajlik a valójában megélt és az eljátszott élethelyzet, az nem minden esetben hálás.

Változatos előadásokban játszottam Vásárhelyen: drámákban, vígjátékokban, musicalekben, sőt operettekben is. Igényes repertoárszínházról van szó ütős, versenyképes társulattal.

Én még nem voltam Erdélyben, pedig
nagyon szeretnék eljutni, mert mindenki szerint gyönyörű hely.

Igen. Bennem is folyamatosan felértékelődik. A legutóbbi kedves emlékeim Nyárádszentsimonhoz kötődnek, ahová lovagolni jártam a Tündérkert produkció miatt. Megindítóan szép környék! Miközben ügettünk, azt vettük észre, hogy valamilyen állat ágaskodik, figyel bennünket, és felénk szaglászik. Egy aranybarna színű, „édes” anyamedve volt. Mire elindult volna bennünk az ijedelem, hogy mit reagáljunk, a barátom rákiáltott, a medve pedig összehúzta magát, és behúzódott a bokorba. Lóháton nyeregben érzed magad, mások az energiáid, más a tested kiterjedésének érzete, úgyhogy kihúzott háttal mentünk tovább, és nézegettük, hogy mennyi medvenyom van még arrafelé. Több állatot is láttunk az utunk során, természetessé vált a jelenlétük.

Az erdélyiségem kulcsa, azt hiszem, pontosan ez: a természetközeliség és a belőle fakadó természetesség. Annyiféle identitásom van, ahány felől nézzük. Amerikából európai, Európából Schengenen kívüli, Budapestről székely, Bukarestből magyar vagyok, miközben a velem született állampolgárságom román.

De minek érzed magad valójában?

Erdélyinek. Tudom, hogy szentimentálisnak tűnik, és csak neked mondom, de mostanában gyakrabban hallgatom a székely himnuszt. Készült egy szimfonikus verzió négyszólamú kórussal, attól meg tudok hatódni – persze azért kell hozzá a dolby surround is. Ramóna, a párom azzal heccel, hogy nem is vagyok igazi székely, mert az akcentusom nem olyan. Ez részben igaz, illetve inkább csak szeretem váltogatni. Székelyföldön a tájjal együtt változik a beszéd is, én pedig azzal büszkélkedem, hogy falvanként, városonként meg tudom különböztetni a tájszólást.

Néha hiányzik az erdélyi aranygaluska, a szabógallérleves, a szülői ház jellegzetes ízei, de főként a táj. A nagyszüleim kertjéből egykor határtalan tér nyílt az erdő, a mező, a sós és édesvizű tavak felé. Folyton kint voltunk, nagyokat kószáltam az erdőben, és még az óvodába is egyedül jártam. Akkor még nem volt olyan kényszer, hogy állandóan kísérgessék a gyerekeket. Ez a fajta önállóság kihalt, mert veszélyes lett a világ. Ma már a természetet is fenyegetőnek érezzük, noha egykor az otthonunk volt. Én azonban azóta is azokból az emlékekből táplálkozom, és gyakran felelevenítem azt a töltést, amit gyermekként magamba szívtam. Ahogy kirajzolódnak előttem a dombok, amikor hazamegyek, szinte ugyanaz a megnyugtató érzés jön elő bennem, de csak majdnem, mert mára alig lehet ráismerni a gyerekkorom helyszíneire. Jórészt minden beépült.

Hogyan lett egy erdőjáró kisfiúból
színész? Útba esett egy színház?

Nem
egészen. Csak későn, fokozatosan oldódtam bele a művészközegbe. Szovátán nem
volt színház, sőt akkor még Székelyudvarhelyen sem, ahol a középiskolámat
végeztem. Sportiskolába jártam, kevés színházi élményem adatott, csak az
alapvető érzékenységem volt meg a pálya iránt. Ezt már egészen kis koromban
észrevették rajtam. A katolikus pap azt mondta: „Ebből a gyerekből színész
lesz”, pedig én meg éppen papnak készültem. Egyszer egy gyerekkori jóbarátom,
akivel játékból papnak öltözve misét celebráltunk otthon, meggyőzött, hogy
menjek el vele ministrálni. Annyira izgultam, hogy a kelleténél korábban léptem
be a szentélybe meg rosszkor csengettem, alaposan elrontottam a szertartást. Az
volt az első és utolsó alkalom, hogy a templomban „felléptem”, és Oláh Domi
atyának engedve inkább színész lettem.

Jellemző rád, hogy mindig
előreszaladsz a dolgokban? Jófajta türelmetlenség sugárzik belőled.

Igen,
lehet. A munkával is úgy vagyok, hogy gyakran fejest ugrok bele, nem várom ki
az alapos elemzést. Nem megalapozottan és készen megyek neki, mert attól
tartok, hogy akkor kiégnek belőlem az alkotó energiák. Szerintem ez alkati
kérdés, és a levegőelemmel lehet összefüggésben. Néha illékonnyá tudok válni,
tornádóvá alakulni és mindent szétszórni. Talán azért is van, hogy nehezen
tudok pontosan és jól fogalmazni, mert bejön egy következő gondolat, és annak a
rabja leszek. Ha valamiben nem érzem magamat sikeresnek, akkor továbblépek.

A pap jóslata miatt mentél
színésznek?

Nem, dehogy. Akkor még kicsi voltam, és mindenki legyintett rá. Teljes gőzzel kézilabdáztam, szerettem volna autószerelő lenni, de az élet valahogy mindig a színjátszás felé tolt. Folyamatosan hívott, csalogatott ez a pálya. Mikor megkaptam a sokadik katonai behívómat, elmentem felvételizni a színművészetire, mert úgy voltam vele, hogy már éppen elég kiképzésben volt részem sportolóként. Rettegtem attól, hogy a művészek világa egészen más, mint amit addig tapasztaltam. Úgy gondoltam, hogy kevés vagyok hozzá. Abban a pillanatban azonban, amikor ránéztem a velem együtt felvételizőkre, az az érzés született meg bennem, hogy közéjük tartozom, és hogy végre olyan közegbe kerültem, ahol ugyanolyan érzékeny, hasonló világlátású emberek vannak, mint én.

Felvettek a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre, aztán komoly transzformáció következett, és le kellett mondanom az addigi életemről. Nem lettem pap, de olyan volt, mint amikor szerzetesrendbe kerül valaki: megszűnnek a hétvégék, a régi viszonyulási pontok. A civil életből átvándorolunk egy rezervátumba, ahol, mint a krumplikról a pityókásvödörben, egymáshoz dörgölőzve lekerülnek rólunk a rétegek. Gyerekként volt egy vízióm, hogy mi fog történni velem felnőttként ebben a rezervátumban. Azóta minden félelmem beteljesült: szinte belehaltam, majd újjászülettem. Az életem nem lenne teljes, ha nem minden ugyanígy történt volna. Azt gondolhatnánk, hogy a fájdalmak megedzik az embert, de lehet, hogy csak még érzékenyebbé teszik.

Az szerintem megejtő egy férfiban.

Nem
is tudom. Mindenesetre tisztázni kell nyitottság és sérülékenység, zártság és
önvédelem viszonyát. Az immunitásom érdekében próbálok nyitott és áteresztő
lenni, különben hajlamos vagyok túl komolyan venni a konfliktusokat és a
dilemmákat, amelyek emiatt megviselnek.

Bethlen is ilyesféle természet
lehetett? Így játszod őt a Tündérkert most zajló forgatásai során?

Bethlent
keményebb fából faragták, más csillagzat alatt született. Vannak hasonló
aspirációim, azzal a különbséggel, hogy Bethlen realizálta is őket. Ő
megvalósító ember volt, akiben megkérdőjelezhetetlenül működött a hit. Én
kételkedőbb vagyok, magamat is folyton megkérdőjelezem. Ő pontosan tudta, merre
visz a végzet. Komplexusai, kisebbségérzete neki is volt, de sikerült őket jól
kompenzálnia. A környezetétől el nem választva emelkedett fel a megérdemelt
rangjára.

Látom, hogy a szerep kedvéért
megváltoztattad a fizimiskádat: hosszú hajat és szakállat növesztettél. Milyen
érzés történelmi figurát alakítani?

Még a kockahasamat is feladtam a szerep kedvéért, mert az ugyebár Bethlennek nem volt. A viccet félretéve: hihetetlennek tűnik, hogy én vagyok ő, egyszerűen nem tudok hozzászokni. Amikor játszom, akkor persze nem érzem így, mert teljesen azonosulok a karakterrel. Néha attól tartok, hogy a képességeim nem tudják követni az elvárást, amit magammal szemben támasztok. Ezt a kettősséget próbálom harmonizálni.

Nagyon-nagyon vágytam erre a szerepre, mégis meghökkentem, amikor megkaptam. Bethlen Gábor valóban legendás történelmi személyiség, emblematikus figura, akinek emléktáblák és szobrok hirdetik a nagyságát. Közös történelmünk egyik legfontosabb kulcsfigurája, emlékezete által tisztábban láthatunk rá a kollektív sorsunkra. Ráadásul ő az első olyan filmszerepem, amelyhez a forgatókönyv a komplex emberábrázolás lehetőségét kínálja. Remélem, nem megy el mellettem. Bethlen itt dobog bennem.

Fotók: Megafilm/Dombóvári Tamás