– Pesterzsébeti vagyok, és nálunk a kerületben bitang zenei kultúra volt mindig – mondja a világ egyik legjobb szájharmonikása, amikor a pályája kezdeteiről kérdezem. A bandázás gyerekkori alapélmény: ott vannak a svábok a saját népzenéjükkel, kiváló cigányprímások barátsága, zeneiskola, Kodály-módszer, sok-sok együttmuzsikálás és a csodálatos nagymama, akivel Bicskén „zúztam a zongorát, agyig tekerte a lemezjátszót, és zenét hallgattunk” – idézi fel. Teret hagyni a véletleneknek és a gondviselésnek meg következetesség – talán ennyin múlt minden: – Amikor először fogtam a kezembe szájharmonikát, azonnal „hegedülni” kezdtem rajta, nem is tudtam, hogyan kell játszani, meg őszintén szólva eszembe se jutott, hogy máshogy is lehet, mint ahogy én kitaláltam. Ez adja azt a teljesen speciális viszonyulást a hangszerhez, amiért iszonyú hálás vagyok a Jóistennek, mert bennem folyamatosan ott a tanulni vágyás, most is gyakorlok, hallgatom a zenéket, ugyanazt csinálom, mint tizenkét éves koromban.
Legutóbb a János vitézben hallottalak, a Varidance és a Bartók Színház előadásán. Hatalmas erő van a zenétekben, és az is döbbenetes, hogy Kacsóh Pongrác daljátéka Szirtes Edina Mókus átdolgozásában ilyen lenyűgöző módon szólal meg. De úgy tudom, te hisztirohamot kaptál, amikor próbálni kezdtetek. Miért?
Mert Móki írt egy csodálatos zenét, de nem foglalkozott vele, hogy mit lehet bluesharmonikán eljátszani. Ez egy speciális hangolású hangszer, diatonikus szájharmonika, és bizonyos hangokat ki lehet hajlítani, de vannak, amelyeket elvileg egyáltalán nem lehet. Most egy magyar fejlesztésű hangszeren játszom, Kovács Zombor barátom munkája, és ezen az összes hangot lehet hajlítani, de ha ez a hangszer nincs, akkor teljesen esélytelen lettem volna, hogy eljátsszam azt, amit a János vitézben hallottál. És még így is jó kihívás. Ezért szabályszerű hisztirohamot kaptam, mert azt hittem, soha nem fogom tudni megtanulni ezt a darabot, viszont ez kiváltott egy elementáris erejű tiltakozást is belőlem, ami nagyon jól jött. Elkészült az új hangszer, egy éven keresztül éjjel-nappal gyakoroltam, és most már nem is tűnik nehéznek. (Nevet.)
Emlékszel, mit csináltál 26 éves korodban?
Az mikor volt? Mindig csináltam valamit. Számoljunk! 1994-ben. Akkor jött ki a szimfonikus lemez. Előtte csináltuk meg a Dohnányi Jenő Szimfonikus Zenekarral a közös koncertünket a Pesti Vigadóban – az eszméletlen nagy sikerű koncert volt. Az akkori zenekarom a Herfli Davidson volt, és ez a koncert a karrierünket rendesen helyrevágta a legjobb értelemben, annyira természetesen és mégis váratlanul szólt az, hogy egy komplett szimfonikus zenekar okkal van ott. Úgy voltam, hogy a saját zenémet akarom játszani, de nem akarok egy stílusba beleragadni – mi mindenből egyet csináltunk egész addig, amíg a néptánccal nem találkoztam, addig minden ilyen kísérletezésből csak egyetlen koncert volt. Utána a táncháznál leragadtam, mert az annyira megütött, hogy ez maradt is.
Ez mikor történt?
Kilencvenkilencben. A régi Duna Művészegyüttessel, Mucsi Jánosékkal csináltunk egy Magyar bolero című előadást – egyet! – a Nemzeti Színházban. Ott volt a Herfli Davidson, a teljes Duna Művészegyüttes, Vámos Veráék táncoltak flamencót rá, Lengyel Tibi pedal steel gitáron játszott, még volt egy komplett népzenekar, plusz a Tomkins énekegyüttes és a Mendelssohn Kamarazenekar.
Úgy kezdődött az egész, hogy kimentünk a színpadra ketten Juhász Zsoltival, aki most a Duna művészeti igazgatója, és egy szál bluesharmonikára elkezdte táncolni a méhkeréki legényest, majd négy ütem után elkezdtek bejönni a többiek, és a végén tizenhat fiú volt a színpadon és egy szál bluesharmonika – így indult a buli. Na, ott vége is lett mindenkinek rögtön. A legvégén meg ott volt a Bolero, amit Kardos Anti, Muki hangszerelt, az akkori zongoristánk, aki egy igazi zseni. Áthangszerelte erre a nagy létszámú zenekarra, és iszonyú ereje volt.
Nekem akkorát ütött a néptánc, hogy rendszeresen bejártam a Duna próbáira is. Reggel bemelegítés, balett, utána elmentem velük ebédelni, délután még visszajöttem a próbára, és ezt nagyon-nagyon sokáig csináltam. Nem néztem, hanem hallgattam őket. Becsuktam a szemem, hátra feküdtem, és csak hallgattam, ahogy megérkeznek, a lüktetését az egésznek. Akkor már régóta foglalkoztam népzenével, és tudtam, hogy ezt nem lehet megtanulni. Ez nem úgy van, hogy lemész, és egy buli kedvéért fél év alatt megtanulod a nagy szentséget. Ez húsz év meló.
Hagytam keresztülfolyni magamon, hogy az esetleges zenei reakciók jók legyenek.
Mennyire fogadott el téged könnyen ez a közeg?
Az elején volt morgás, de utána hamar elfogadtak, mert nem akartam megélhetési, kamunépzenésznek látszani. A sikeres közös munkát nem követték rossz próbálkozások sem színpadon, sem lemezeken. Akkor már három éve ebben a közegben mozogtam, és pontosan tudtam, hogy ezt nem szabad: az ember a saját kultúráját ne használja valamire, arra semmiképp se, hogy népszerűbb legyen. Vagy megismerjük, és elkezdjük megtanulni, megélni, vagy semmi értelme az egésznek. Rám a népzene ugyanakkora hatással volt, mint annak idején Muddy Waters. Mert ugyanígy egy életre szólva beütötte magát a szívembe, és ott is maradt. Van pár ilyen példaképem, akiktől minden nap legalább egy hangot muzsikálok.
Van erre egy napi rutinod?
Nem egészen. A napi rutin az, hogy megfogok egy hangszert. Minden nap gyakorlok. Ha bőgőzöm, akkor tudom, hogyan kezdem: az Appalache-hegység autentikus bluegrass muzsikájával, végigbőgőzök egy lemezt otthon. Ha hegedülök, az öreg Járókát berakom, muzsikálok három-négy flokkot vele. Ha a gitárt megfogom, akkor automatikusan tudom, hogy mi az első hang: egy olyan E, ahol úgy szól a gitár, mint Hendrix, és a másik egy olyan E, amikor úgy szól, mint Muddy Waters. Ezek ilyen tisztelgések – utána indulhat a saját hülyeségem. Ha ezeket a kis tisztelgéseket megcsinálom, akkor nem repül el az agyam, mert ott vannak ezek a gigászok előttem, és mindig kapok egy pofont.
Amikor a harmonikát veszed kézbe, kivel kezdesz?
Akkor Paul Butterfield és Little Walter az első. Amikor Butterfieldet a kilencvenes évek elején megmutatta nekem az egyik barátom, fogtam a kazit, és kidobtam a kocsiból. Elkezdett velem kiabálni, hogy te hülye vagy, mit csinálsz? Mondom, figyelj, ilyet nekem soha többet ne hozz, mert mostantól kezdve úgy játszom, mint ez az ember. Pedig négy ütemet hallottam tőle, és nekem azóta, amikor megfogom a hangszert, az első két-három hang egy Butterfield-figcsi, ha akarom, ha nem. Nem akarom. Ezért nem hallgattam utána huszonöt évig Butterfieldet. Most már igen, most már nem félek attól, hogy násolattá válok. Most már rommá hallgatom, mert imádom.
Az nagyon fontos, hogy folyamatosan tanuló pozícióban tartsd az agyad. Ne hidd el magadról, hogy te már készen vagy, és mekkora gigász vagy. Amikor teljesen megfeneklek például a harmonikázásban, akkor kell valami, ami kirángat. Nekem ez mindig egy másik hangszer. Ezért kezdtem el bőgőzni.
Hogy veszed észre a megfeneklést?
Nem érdekel a hangszer. Észreveszem, hogy egy hónapja nem nyúltam a harmonikához, csak bulin. Eddig kétszer volt ilyen az életemben, de akkor két éven keresztül nem is volt kedvem tovább harmonikázni.
De más hangszereken játszottál?
Igen, a zene minden nap kell. De én harmonikás vagyok. Az összes hangszert azért tanulom, hogy ebben jobb legyek. Mindent azért csinálok, hogy jobb harmonikássá váljak.
Azért kérdeztem, mit csináltál 26 éves korodban, mert elég sajátos hangon szólaltatod meg két 26 éves korában eltűnt vagy meghalt költő verseit.
Azt hittem, a 27-esek klubja miatt.
Igen, a 27 éves korukban elhunyt rock- és blueszenészek is jó téma. De valójában Petőfi Sándor és Gérecz Attila korán lezárult életműve miatt ötlött fel a kérdés, hogy neked mit sikerült 26 éves korodig megvalósítani?
Igazából értékes dolgokat nem csináltam. Annyit szórakoztunk, hogy kaptam is a fejemre azoktól az idősebb kollégáktól, akiket nagyon-nagyon szeretek. Addig én, azonkívül, hogy a saját tehetségemet használtam meg leraktam az asztalra pár jó lemezt, jó koncerteket, és imádtam muzsikálni, mást nem valósítottam meg. Egy szerencsém van: mindig szerettem gyakorolni, akár napi tíz órát – ha nem így történik, senki nem lett volna belőlem.
Amikor az idősebb kollégák elővettek, megéreztem, hogy ezt szeretetből teszik. Utána el is kezdtem a landolást, de nem ment egyszerűen. Voltak sikereink, de nem értettük, hogy az egész miről szól. Csak használtuk saját magunkat, és sokszor jól. Nem a muzsikálással volt a gond, hanem hogy például a Hobo Blues Bandhez képest nem volt igazi tartalom a muzsikánkban. Kitaláltuk magunknak, hogy mindent meg fogunk csinálni, amit Woodstockban megcsináltak a manusok, mert úgy akarunk játszani, mint ők. Fanatikusak voltunk, a műfaj neve pedig rock and roll, és mi aztán tényleg adtunk neki, mert akartuk tudni, mit érzett Jimi Hendrix, mikor lejött a színpadról. Ezért lettünk zenészek. Viszont a tartalomra nem koncentráltunk, csak arra, hogy jól muzsikáljunk.
Mikor lett hiányérzetetek?
A kilencvenes évek végére. Mert akkorra már kaptunk elég visszaigazolást, mondták, hogy de jól harmonikázol, hű, de jó, és akkor egyszercsak megérzed, hogy ez kevés, és egy idő után az embert feszíti ez az ellentét. Meg a nagyoktól jövő kritika is gondolkodóba ejtett. Solti János azt mondta nekem akkor: Gyurika, figyelj, ha harmincéves korodig nem kezdesz el értékes dolgokat csinálni, utána már nem fogsz, mert utána már nem vagy többé fiatal tehetség. Ez nagyon megütött, mert akkor voltam 28-29 éves. És vállveregetés helyett ilyeneket mondott mindenki, akire felnéztem.
Köves Pinyó ugyanez, a szakmában apánk helyett apánk volt a teljes Mini zenekar, a teljes LGT, a Hobo Blues Band – emberileg olyan szinten törődtek a következő generációval, hogy iszonyat hálás vagyok nekik most. Hosszú idő volt, amíg le tudtam állítani magamat arról a tempóról, ahogy akkoriban toltam az éjszakát, de szerencsére sikerült. Utána oszlott is a Herfli Davidson, és addigra ért meg a népzene annyira bennem, hogy úgy éreztem, most már van egy-két dolog, amivel színpadon is meg lehet próbálkozni, de akkor már a Racka volt.
És hogy jöttek a versek?
Muszáj volt, mert a szövegeim pontosan olyan szintűek voltak, mint ahogy akkor éltem. A nagy számok törvénye alapján persze van egy-két jó dalszöveg, de az nem elég egy műsorra. Akkor kezdtünk el Petőfivel foglalkozni, és az tíz évre ki is irtotta a saját szövegeket teljesen. Erzsébetiek vagyunk – az erőből értünk. És Petőfi nagyon-nagyon erős. A saját szövegeket addig játsszuk, amíg érvényesnek érzem a mondanivalót, aztán mindig kikopnak, a versek viszont állandó színvonalúak, hiszen Petőfi Sándor vagy Gérecz Attila soha nem lesznek rosszabb költők.
Az, hogy ők szabadságharcosok is, nemcsak költők, számított neked?
Igen, hogyne. Szeretem a hazámat, a hazám történelmét és kultúráját. Rajongó vagyok. De forradalmi verseket nem muzsikálunk.
Mi alapján választottad ki a verseket?
Hogy hol nyílt ki a kötet. És ha nem elbeszélő költemény volt ott, akkor arról az oldalról kellett választani. Csináltunk koncepciót, de az elesett, mert nem tudunk mi olyan sokat, hogy Petőfi életművét egy nagyon eredeti szempont szerint mutassuk be. Ezért ezt elengedtük.
Épp ezt szeretem a ti Petőfi-válogatásotokban, hogy tökéletesen leszakad mindenféle Petőfi-kánonról. Nem most veszitek elő a bicentenáriumra, hanem húsz éve szóltok Petőfi-hangon is a közönségetekhez. És nem lánglelkű mártírnak láttatjátok, hanem hús-vér embernek.
Nem is szabad a lánglelkű óriást mutogatni. A forradalomról sem volna hiteles a hangunk, mert nem voltunk még forradalomban. Nekem nagyon fontos, hogy a kultúránkat és a művészetet ne csak használjuk. Az elején volt, hogy irodalommal foglalkozó szakemberek jelezték, mi mindent kellene figyelembe venni, de mindenkinek azt mondtam: ne haragudjatok, hogy én bizonyára kevesebbet tudok erről, de rám hat a vers. Baj? Szenzációs versek ezek. Így dübörögnek bennem, és ezt muzsikálni akarom.
Az ’56-os hős Gérecz Attila költészetének ismertségéhez ti nagyon sokat hozzátettetek.
Ezt köszönöm a Jóistennek.
Hol hallottál először Gérecz Attiláról?
Az egyik régi barátnőm odajött egy bulin, hozott egy kötetet, és a következőt mondta: „Gyuri, itt egy könyv, ebből lemezt fogsz írni. Csá!” Elolvastam, és valóban írtunk belőle egy lemezt. A szökés a nagy árvíz idejént el kell olvasni, és akkor nem fog az ember forradalmi verseket habzó szájjal üvöltözni a színpadon, mert érzi, hogy az ostoba szájkarate. Hol vagyunk mi ezektől az emberektől? Mi nem lettünk megpróbálva. Ha balhé lenne, ki tudhatja előre, hogyan vizsgázna? Én nem akarok Nemzeti dalt énekelni. Nem akarom azt üvöltözni a színpadról: „Talpra magyar, hí a haza!”,
mert mi van, ha balhé van, és engem mégsem lehet ott látni?
Sosem hiányoztak ezek a próbahelyzetek?
Dehogynem. Kalandregény-olvasók vagyunk mindannyian. De a Jóisten úgy intézte, hogy nekünk nem próbát adott, hanem lehetőségeket, amelyekben kipróbálhattuk magunkat. Például elindultam Pesterzsébetről ezzel a szájharmonika nevű apró találmánnyal, körbemuzsikáltam a világot, és 54 éves koromban a világ egyik legjobbja vagyok ezen a hangszeren. De nem szédít a nemzetközi karrier, pedig sokat muzsikálunk külföldön, mert tök jó a világot járni. Mindenhova úgy visszük ezt, hogy ez is a magyar kultúra, és látjuk, érezzük, hogy ezt mindenhol értik. A világ nyitva van, de eszem ágában sincs elmenni innen, nekem ez az ország belülről végtelen.
Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/3. számában olvasható.
