Hatalmas mennyiségű történeti, művelődéstörténeti irodalom foglalkozik Közép-Európa hol- és mibenlétével – fogalmazott Kiss Gy. Csaba arra a felvetésre, hogy miért érdemes egységként tekinteni a régió irodalmára. A kutató szerint az is jellemző régiónkra, hogy nem lehet pontosan tudni, hol vannak a határai. Mint mondta: nyilvánvalóan mást jelent az Osztrák–Magyar Monarchiával azonosnak tekintett Közép-Európa szellemi öröksége és mást a német és orosz nyelvterület közötti Kelet-Közép-Európáé.

A második világháború hatását összegezve úgy fogalmazott: ha azt a borzalmas tapasztalathalmazt tekintjük, amit Európának ebben az övezetében jelentett ez a háború, a világátlagot tekintve több volt itt a tragédia, mint bárhol másutt. A szellemi életnek mindmáig bőven van feldolgoznivalója. Két totalitarizmus emlékezetével kell szembenéznünk, ez alapvető különbség a nyugati világtól. A közösségi emlékezet megőrzéséért kemény küzdelmet kellett vívni a kommunizmus alatt. Nagy volt az a csalódás is, amit az igazságos társadalom reményének szétfoszlása jelentett.

Kiss Gy. Csaba szerint ha a modernitás válságát valahol mélyen átérezték, a mi régiónkban feltétlenül. Rámutatott: nem véletlen, hogy az abszurd irodalomnak sajátos változata jelent meg itt, Slawomir Mroźekkal kezdve, Örkény Istvánnal folytatva sort meg a cseh Václav Havellel, csak néhány fontos alkotót említve. Hellyel-közzel elképzelhető volt egy közép-európai irodalmi panteon, olyan nevekkel, mint Ivo Andrić (bosnyák, szerb, horvát – kinek hogy), a lengyel Witold Gombrowicz, Czeslaw Milosz és Zbigniew Herbert, a cseh Milan Kundera, Bohumil Hrabal, a szerb Danilo Kis, majd később a magyar Esterházy Péter és Nádas Péter, a szlovén Drago Jancar. A művelődéstörténész jelzésképpen sorolta ezeket a neveket, hozzátéve: az ő műveik általában megjelentek a régió nyelvein. Az 1980-as és 90-es években volt is érdeklődés irántuk.

Kiss Gy. Csaba remélte, hogy a megváltozott körülmények között valóra válhat Németh László álma közép-európai „tejtestvéreink” kultúrájának kölcsönös megismeréséről. Ez azonban sajnos nem következett be. Mint mondta, maradtak a régi reflexek, a szemléletváltozás elmaradt. Közép-Európa és irodalma nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet meg kellett volna kapnia. Szerinte emögött az a sajátos önlebecsülés van, amely jellemző egész térségünkben: hogy mi el vagyunk maradva a nagy központoktól, amelyekre eleve fölnézünk.

Kiss Gy. Csaba azt mesélte: évek óta tartanak szakmai tábort Lakiteleken a közép-európai nyelvekből fordító fiataloknak. Idén még a minimális három fő sem jelentkezett a cseh, illetve a szlovák műhelybe, ezek elmaradnak. Elkötelezett kis csapatok, kitűnő műfordítók, irodalomtörténészek igyekeznek hátrányunkat ledolgozni a közép-európai irodalmi közvetítésben, de hiányzik az utánpótlás, korántsem biztató a jövő. Az egyszakos képzési rendszerben miért jelentkezne valaki cseh vagy lengyel szakra az egyetemen? – vetette fel.

A kérdésre, hogy a keleti blokkban könnyebb volt-e az átjárás a térség irodalmai közt, kifejtette, hogy a szocialista országok kulturális politikája hivatalból igyekezett népszerűsíteni a többi népköztársaság irodalmát, a termelési regényektől a nemzeti klasszikusokig. Mint mondja, ennek volt annyi haszna, hogy kölcsönösen lefordították a XIX–XX. századi kánon nem kis részét, de ez egyáltalán nem járt a világirodalomképünk átalakulásával.

– Maradt a nagy irodalmakra fölfelé néző szemléket és a szomszéd kultúrák lebecsülése

– jegyezte meg. A művelődéstörténész szerint a szerkesztők és a színházi rendezők nemegyszer lehetőséget láttak abban, hogy korszerűbb szemléletű, politikailag bátrabb törekvéseket mutató műveket hozzanak a szocialista Közép-Európából Magyarországra, ezekbe ugyanis a cenzúra nehezebben akadt bele. Íígy lett országos színpadi siker például a cseh Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabja 1958-ban.

A kultúrtörténész szerint összeköt bennünket a XIX. század hagyománya: az irodalom nemzetteremtő szerepe. Független ország híján nekünk az irodalom volt maga a haza, ahogy kitűnő cseh nemzedéktársa, Vladimír Macura írta. A kommunista zsarnokság idején is. Gondoljunk arra, hogy nálunk a szovjet mintára létrehozott írószövetségek gyökeresen átalakultak, fontos szerepük volt a demokráciáért vívott küzdelmekben; Magyarországon 1956-ban, Csehszlovákiában az 1967-es írókongresszuson, Lengyelországban amíg be nem zárták a hadiállapot idején, egészen 1983 nyaráig. A demokráciáért és függetlenségért föllépő 1989–90-es mozgalmakban is az első sorokban voltak az írók: a cseh Václav Havel, a lengyel Zbigniew Herbert, a horvát Vlado Gotovac, a szlovák Lubomír Feldek, a román Mircea Dinescu vagy a magyar Csoóri Sándor.

Milan Kundera 1983 novemberében Párizsban megjelent esszéje, Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája Kiss Gy. Csaba vélekedése szerint áttörést jelentett. A kétpólusú világrendszerben csak Nyugat és csak Kelet volt. Mintha nekünk a senki földjét szánták volna. Közben a Nyugat – amely a maga módján élt az enyhülés adta lehetőségekkel a kettéosztott világban – lassan kinevezte magát Európának. Kundera esszéjével mintha egy világrész újrafelfedezése kezdődött volna el. Megszülettek a régió szellemi örökségét és lehetőségeit mérlegelő fontos további gondolatok, mások mellett például Czeslaw Milosz, Václav Havel és Konrád György írásaiban. A nemzetközi közvéleményben akkoriban végighullámzott egy Közép-Európa-divat.

Kiss Gy. Csaba szerint – bár ünnepelték a berlini fal ledőltét, a szovjet hegemónia megszűntét – arról ritkán esett szó, hogy a közép-európai szellemi örökség egyenjogú része Európa emlékezetének. Úgy véli, mindmáig úgy tetszik, nem lett szerves része a kontinens kultúrájának az, ami itt született, a Balti-tenger, az Adria és a Fekete-tenger között.

Fotók: Bach Máté

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában olvasható.

#PesText