Te, ott, aki olvasod ezt a cikket, most épp mitől szorongsz? A főnöködtől, mert nem adtad le határidőre a munkád? A pénztől, ami nem gyűlt össze, pedig sorakoznak a számláid? A karrieredtől, mert még nem ott tartasz, ahol a családod szerint kéne? Esetleg attól, hogy mindez eltűnik, hogy elvesznek a korlátok, és nem tudsz mit kezdeni a szabadsággal?

A La Haine című filmből kölcsönzött cím teljes szövege így szól:

Azt ismered, hogy egy pasi kiesett az ötvenedik emeletről? Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben. Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés.”

Bár a kurátorok ezt nem sejthették, amikor a vírushelyzet előtt összeválogatták a kiállítás anyagát, az elmúlt pár hónapban leérkeztünk. A tárlat aktuálisabb, mint valaha. Ha él olyan ember ezen a bolygón, aki sosem szorongott – kétlem – hát, most megtapasztalhatta, mit jelent a létbizonytalanság, a fenyegetettség, hogy a címmel ellentétben valójában semmi sincs rendben.

A kétszintes kiállítás főszereplője a 21. századi kapitalista társadalom sztahanovista embere. Az ember, aki előléptetést szeretne a munkahelyén, aki pénzt akar gyűjteni és félretenni a családi nyaralásra, ahol, ha végre eljut, végig a céges e-mailjeit böngészi majd. Akinél összemosódik a magánélet a munkával, aki szépen lassan kizsákmányolja a saját forrásait, kiég, de mégsem áll fel. A szorongás otthonossá válik, és már sokkal nehezebb kilépni belőle, mint benne maradni. Járt utat járatlanra nem cserélünk, ugye.

A kiállított művek ennek a jelenségnek egy-egy aspektusát járják körül. A művészek videóinstallációkban, montázsokon és fotókon közvetítik személyes érzéseiket, véleményüket és megoldásjavaslataikat. Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejkalová Az alvók manifesztuma című videóinstallációja arra hívja fel a figyelmet, hogy a modern ember már nem is tudja, milyen egy kiadós, pihentető alvás.

„Azt állítják, sikeres ember ritkán alszik, az alvás a veszteseké” – hangzik el az alvó nagykövetek szájából.

„Száz évvel ezelőtt tíz órát aludtunk, ötven éve nyolcat, ma hatot is csak ritkán. Az álmatlanság úgy égett belénk, mint valami kötelezően elszenvedendő társadalmi betegség.”


SLEEPERS' MANIFESTO from Barbora Kleinhamplova on Vimeo.

Szintén nagy erővel hasít belénk a három nő vallomása, akiket Adelina Cimochowitcz Természetes állapot című videójában hallhatunk. Miközben egy középkorú nő tornagyakorlatokat végez a természetben, a többiek arról mesélnek, hogyan lesz pánikrohamuk a tömött buszon, miért félnek megnyitni az e-mailjeiket, és hogy vált bizonytalanná a lakhatásuk. Az átszellemülten mozgó hölgy kontrasztban áll a vallomásokkal. Egyszerre lehet a megoldás megtestesítője – hiszen a testmozgás és a természet jótékony hatást gyakorolnak a pszichénkre –, de egyben a kötelező jelleggel elvégzett sport, a repetatív feladatvégzés ironikus szimbóluma is.

Több alkotó kifejezetten a művészi lét nehézségeit vette górcső alá. Madalina Zaharia Amikor elfoglalom a jelent című munkájában két performer segítségével értelmezhetjük, milyen nehéz helyzetbe kerül egy művész, ha saját magát kell bemutatnia és eladnia. Varju Tóth Balázs Askholiájában arról mesélnek budapesti alkotók, mi a különbség a munka és a dolgozás között, hogy viszonyulnak a pénzhez és a magánélethez. Az interjúalanyok több eltérő nézőpontot ismertetnek, mindezt a természet lágy ölén, erdők-mezők tájain üldögélve.

Néhány alkotó megoldási javaslatot is kínál. Előkerülnek különböző terápiás és meditációs eszközök, a természetbe való kivonulás, a távol-keleti kultúrákból ismert lassú élet, a közösségben létezés, a pihenés fontossága. Katerina Konvalinová videójában például jóga nidra meditációt követhetünk végig, szembeállítva azt a jelenkori, szuperdrága gyógymódokkal. Bár a videó megnézése után az indonéz technika válik szimpatikusabbá, felmerül a kérdés, hogy mennyire illeszthető az be a nyugati, modern ember pörgős hétköznapjaiba.

Virginia Lupu Romániában élő roma boszorkányok praktikáit fotózta le, akik gyógyfüvekkel és varázsigékkel szállnak szembe a mindennapok küzdelmeivel. Ember Sári képei pedig a Rousseau-i természetbe vonulásra és a baráti beszélgetésre szavaznak.

A Guda Flóra-által kurált kiállítással könnyű azonosulni: szinte minden kreáció előtt a homlokára csap a néző, és azt mondja,

„hát, ez pont én vagyok.”

Ha viszont ez a mondat valóban annyi ember szájából hangzik el, ahányan belépünk ide, már nem egyéni problémákról, hanem társadalmi kórképről beszélhetünk. Legtöbbünk életének éppen olyan szerves része a szorongás, mint az esti zuhany. Azzal a szomorú érzéssel távoztam a tárlatról, hogy még legalább két-három emeleten át nézegettem volna az alkotásokat. Szomorú, mert ez egyben azt is jelenti, hogy a két szint közel sem merítette ki a témát, bőven van még min feszülni, hiperventilálni, álmatlanul forgolódni a 21. században.

A megoldást mindenki maga választja (és azt is, hogy kell-e egyáltalán megoldás). De az mindenképpen üdítő útravaló lehet, hogy a művészet képes válaszokkal szolgálni.

Fotók: Juhász G. Tamás