Kedves Fanni és László, beavatnátok a Kultúra.hu olvasóit, hogyan kezdődött az irodalmi pályátok?
László: Sok gyermekkori olvasással, fogalmazásokkal magyarórán, majd jobb híján sok olvasással az egyetemen. Aztán sikerült írnom egy olyan novellát, ami egy szerkesztőnek is tetszett. Ez a szerkesztő Dérczy Péter volt. Az Élet és Irodalomban debütáltam.
Fanni: Ez az út valószínűleg mindenki számára az első kézbe fogott könyvnél vagy az első dicséretet kapott fogalmazásnál kezdődik. Én az általános iskolai tanító nénimnél, Rózsika néninél debütáltam.
Mindketten Gyulán születtetek. Milyen ennek a szép kisvárosnak a szellemi levegője, kulturális élete?
László: Amikor a 48-as klub még létezett, együtt lélegeztünk a kortárs könnyűzenével. Ez hiányzik, ahogy a Petőfi mozi bezárása is nagy érvágást jelent, de irodalmilag mindig inspiráló volt a közeg. A Bárka folyóirat szerkesztőségének tagjai közül többen gyulaiak, és a színházi kínálat is értékes.
Feltételezem, hogy az irodalom szeretete hozott össze benneteket.
Fanni: Meg Woody Allené és a Monty Pythoné.
Fanni, a debütköteteddel, a Tilos az Á Könyveknél napvilágot látott, Hol is kezdjem című ifjúsági regénnyel felkerültél az első kötetesek számára alapított Margó díj shortlistjára. Mi inspirálta ezt a munkádat?
Fanni: Fontos volt számomra, hogy olyan regényt írjak, amelyben egy tizenéves lány vagy adott esetben fiú megláthatja, hogy nincs egyedül azokkal a problémákkal, amelyekre hajlamosak vagyunk a középiskolás évek alatt a legégetőbbekként, legkellemetlenebbekként, legnyomasztóbbakként tekinteni, holott sokszor csak a fejünkben nagyítjuk fel a jelentőségüket. Olyan regényt szerettem volna írni, amit én is szívesen olvastam volna az elveszettségnek abban az időszakában.
László, te tanárként és szerkesztőként dolgozol, és íróként is ismertté váltál, nyolc kötetet jegyzel. Egyszer azt nyilatkoztad, egyre nehezebb összeegyeztetned a különböző munkáidat, mert fizikálisan is próbára teszik az embert. Melyik a legfontosabb számodra közülük, és miért?
A tanítás hamar életformámmá vált, és az is maradt. Még most, 22 év hajtás után sem érzem jelét a kiégésnek, azt viszont nagyon is érzem és látom, hogy az oktatás szerkezete a mostani formájában sokáig nem tartható fenn: szép lassan kivégződünk mi, tanárok. A helyzet sürgős orvoslására van szükség. Egyszóval tanítani a legcsodálatosabb dolog a világon. Máskor meg az a legcsodálatosabb, amikor elkészül egy jónak érzett próza. Nem árt néha kicsit lebegni a föld felett.
Fanni, egy interjúban arról vallottál, hogy hajlamos vagy a szétesésre, lustálkodásra, és hogy talán még tanulnod kell az önfegyelmet, ami az írói lét egyik fontos alappillére. Kíváncsi vagyok, hogy számodra az írás életprogramot jelent-e. A „civil” foglalkozásoddal kapcsolatban nem találtam információkat. Mivel keresed a kenyered?
Erős a hajlamom a szétesésre, és sajnos még nem sikerült magamévá tennem, hogy a prózaírás nem az ember pillanatnyi hangulatától függ, hanem szigorúan vett munka. De hogy életprogramot jelent-e? Az olyan tudatosságot feltételezne, amellyel még nem rendelkezem. Civilben műfordító vagyok, gyermek- és ifjúsági irodalmat fordítok a Manó és a Menő Könyvek számára, valamint a Líra nemrég elkezdett, A világ filozófusai című sorozatának egyik fordítója vagyok, amire kifejezetten nagy szakmai kihívásként tekintek.
László, egyszer azt nyilatkoztad, hogy szívesen beszélsz a korai műveidről. Milyen szövegek voltak, miről szóltak, és milyen visszajelzéseket kaptál rájuk?
Első könyvem, a Szindbád nem haza megy jókedvű kötet volt, talán mert egy jobb kedvű korban született, és több parodisztikus szöveget is tartalmazott. Nem tudom, mikor említettem, hogy szívesen beszélek a pályakezdésem írásairól-köteteiről, de ma már számos hibájukat látom, például a Szindbád-kötet novelláit is másképp rendezném. Ennyi haszna a rájuk gondolásnak mindenképpen van. De nem szívesen fürdőzöm a múltban. Jobb arra gondolni, hogy épp min dolgozom – még jobb írni, csinálni, haladni vele.
Fanni, az induló köteted milyen megfontolandó visszajelzést vagy kritikát kapott?
A szakma és az olvasóközönség visszajelzései mindenképpen hasznosak voltak, az pedig különösen jólesett, amikor megtudtam, hogy a regény valakinek könnyebbé, vidámabbá tette a napját. Ez volt a leplezetlen célom. Viszont egy kritikai megjegyzés kifejezetten sérelmezte a hajlott koromból adódó anakronizmusokat, és azt, hogy a regényben a Bridget Jones naplója az alapvetés. De én nem szeretnék olyan világban élni, amelyben a Bridget Jones nem alapvetés.
László, tőled is hasonlót kérdeznék, és azt, fontos-e számodra a műveid recepciója.
Persze, nagyon. Érkezzen bárhonnan, mondjon bármit, fontos az olvasói reakció. A fióknak nem szívesen írnék. Az első könyvemet illető egyik legérdekesebb kritika Tarján Tamásé volt, aki dicséretbe burkolta a kritikai meglátásait. Előbb „bedőltem” és lelkendeztem, utóbb szégyelltem magam, hogy milyen naiv és önhitt voltam.
Fanni, egyszer elmondtad, hogy Lászlóval, férjeddel alkotótársak is vagytok. Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
Ő az íróasztalnál, én a hintaszékben, püföljük a billentyűzetet, a végén pedig átolvassuk egymás munkáit, és beszélgetünk róluk, ötletelünk.
László, egy interjúdból önkényesen kiragadtam azt a gondolatot, hogy„csak vesztesek lehetünk”. Hogyan értetted ezt?
László: Herczeg Ákos, amikor a Ki mondta, hogy jó volt című kötetemet Debrecenben bemutattuk, megkérdezte tőlem, hogy mit értek hamis nosztalgián. Akkor jött elő belőlem ez a hívatlan bölcsesség, és a nosztalgiához köthető öncsalásra utaltam. Nem vagyok jó elengedésben, és nehezen fogadom el, ha valami elmúlik, vagy valamitől búcsút kell vennem. De előbb-utóbb mindennek ez a vége.
Fanni, egy beszélgetésben elárultad, hogy megragadnak azokról a testünkbe kódolt, genetikusan öröklődő hibákról szóló szövegek, amikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Mi indokolja ezt az érdeklődést?
Fanni: Szerintem ez az érdeklődés nem unikális, mindenkiben ott rejlik valamilyen formában. Figyeljük a szüleinket, nagyszüleinket, hallgatjuk a történeteket a dédszüleinkről, és az ő tükrükben kezdjük szemlélni magunkat. Keressük, hogy mit hozunk belőlük: milyen vonásokat, tulajdonságokat vagy éppen betegségeket. Vajon mi is úgy fogunk megöregedni, mint ők? Meg fogunk-e egyáltalán öregedni, vagy valami közbeszól? Mostanában egyre gyakrabban nézem magamat ebben a tükörben.
Milyen szövegeken dolgoztatok a Magyar Írórezidencia program időszakában?
László: Fanni kisprózagyűjteményen, én pedig egy világháborús regényen. Reméljük, hamarosan az olvasók kezébe kerülnek.
Fotók: Belica László Gábor/Kultúra.hu
