Az október 25-ei sajtótájékoztatón bájos jelenetek sorában mutatkoztatok be a duettpartnereiddel, és főleg azt tudtuk meg, melyikükkel hogyan és hol ismertétek meg egymást, de arról, hogy a lemezre miért éppen őket hívtad-hívtátok meg, és hogy melyikük miért egyik vagy másik számban működött közre, nem árultatok el részleteket. Bizonyára minden esetben alapos oka volt a döntésnek, ezekről a megfontolásokról kérdeznélek. Mik voltak a te preferenciáid, ki hogyan jutott eszetekbe, és hogyan illeszkedett a koncepcióba?
Fokozatosan alakult így minden. A férjem, Fekete György szövegíró és zeneszerző nagyszerű ötlete alapján indult el a gondolkodási folyamat, hogy „reanimáljuk” Hrutka Róbert és Jamie Winchester csodálatos dalait, amiknek korábban nem volt magyar szövegük. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy az emberek akkor tudnak igazán magukhoz ölelni egy-egy dalt, ha az anyanyelvükön hallják. A fantasztikus magyar szövegeket is Gyuri írta, aki nem kezdő ebben a szakmában: a Dögkeselyű zenéjével, librettójával és dalszövegeivel például annak idején megnyerte a Madách Színház pályázatát, és már az előző lemezemnek, a 2018-as Magyar hangja vagyoknak is ő írta a szövegeit (a cím arra utal, hogy sok külföldi sztárnak voltam-vagyok a magyar hangja). Rengeteg dal terítékre került akkor, egy albumra nem is fértek fel. Hittünk-hiszünk abban, hogy az érdeklődés és a szeretettség, azaz egy új lemez sikere nem lehet cél, csak következmény: nem piaci meggondolások vezettek bennünket. Először kevesebb közreműködőben gondolkodtunk, de aztán én azt javasoltam, hogy ha tíz duett, legyen tíz duettpartner – és mindenki első szóra igent mondott, pedig a felvetésem először csaknem lehetetlennek tűnt. 12 dal van a lemezen, az elsőt és az utolsót egyedül éneklem. Egy párkapcsolat stációin haladnak végig, és korunk húsba vágó egyéb témáit dolgozzák fel. „Hosszú szülés” volt a megalkotása, de a két év Covid is közbeszólt – és amúgy sem volt miért sietnünk. A lemezbemutató koncert január 25-én lesz az Örkény Színházban.
Arról, hogy kiket hívtunk meg közreműködőnek, főleg érzelmi-személyes kötődések döntöttek. A mérhetetlen szimpátia, amelyet irántuk érzek-érzünk. Minden esetben a dalokhoz választottuk a partnereimet; azt gondoltuk át, melyik melyiküknek állna a legjobban. Petruska Andrást Gyuri nagyobbik lánya, a színész Fekete Linda révén ismertük meg. (Linda latin-brazil zenei koncertjeivel beutazta Magyarországot, és ennek révén rengeteg zenészt ismert meg.) Gerendás Péternek tíz éven át dalszövegeket írt a férjem, Epres Attila kollégám volt az Örkény Színházban, Schrott Péter és Schwartz Dávid elképesztő hangi és előadói adottságait a 2013-as szombathelyi Jézus Krisztus szupersztár-előadáson ismertem meg, Kálloy Molnár Péterrel kölcsönösen lelkesedünk egymás zenei albumaiért, Roy-jal anno a Tankcsapdás MTV Icon-on álltunk egy színpadon, Hrutka Róberttel pedig már húsz éve dolgozom együtt. Heincz Gábor Biga is régi barát, csakúgy, mint Nagy Ervin, akivel együtt éneklünk Dés László-dalokat Laci Így öten című koncertműsorában.
Miért éppen duettek? Hiszen ez mégiscsak azt eredményezi, hogy korlátozva vagy: az, amit elképzeltél, talán nem fog százszázalékosan megvalósulni, egész pontosan csak ötven százalékban valósulhat meg. Mitől függ, hogy egy-egy dalban mennyire működőképes a kettősötök a partnereddel? Nyilván vannak olyan, amúgy nagyszerű kollégák, énekesek is, akikkel semmiképpen nem énekelnél duettet, míg a Für For Ten közreműködőivel éneklendő duettekre nagy reményekkel tekintettél. Mikor mi dönt ebből a szempontból? A megérzéseid után mész?
Hadd vitatkozzam az állításoddal: egy-egy duettpartnerem éppen hogy nem elvesz tőlem, hanem hozzám ad, méghozzá százszorosan. Mert nem én vagyok a fontos, hanem a dalok.
Mácsai Pál a lemezbemutatón azt mondta: a színészekre gyakran jellemző, hogy maguk körül forognak, és emiatt különösen értékeli a te nyitottságodat, kíváncsiságodat, amely a duettek iránti vonzalmadban is megnyilvánul.
Talán akkor én nem vagyok elég önreflektív vagy tipikus színész. Ebből a szempontból mindig is outsidernek éreztem magamat. Nem a színpadi működésemre gondolok, hanem minden egyébre. Amikor a duettpartnereimet kiválasztottuk, valóban a megérzéseimre hagyatkoztam, és attól fogva már nem aggodalmaskodtam amiatt, hogyan alakul majd a közös munka.
Az előzőekhez kapcsolódik a lemez megkomponálásának háttérmunkája, amelynek során nyilván te is hallattad a hangod, hiszen mindent egybevetve és végső soron mégiscsak te vagy az, aki a hallgatók, rajongók számára megadod ennek az albumnak az alapkarakterét. E téren milyen ügyekben voltál nagyon határozott, és melyekben hagytad magadat befolyásolni? Egyáltalán milyen ismérvei alapján érzed-érezheted úgy, hogy ez a lemez egészen a tiéd?
Semmi olyan nincs a lemezen, amivel ne tudnék egyetérteni: tükrözi az ízlésemet. De kicsit úgy van ez, mint egy-egy színházi próbafolyamat során: hogy bizonyos dolgokban az ember „jut is, marad is alapon” enged a rendezőnek, míg másokban nem. Mert nem hiszem magamról azt, hogy mindenhez értek. A rendező, a világosító, a jelmeztervező és az egész alkotógárda munkája a színházban mind hozzáad a folyamathoz, és ezáltal az én munkámhoz is. Az album felvételeinek keverését pedig például Nyíri Sándor végezte, míg a borítót az én alapötletemet továbbfejlesztve Fodor Attila rajzolta meg, szerintem zseniálisan. Sok ember munkája adódott össze, „terebélyesedett fává”.
A teljes albumot egyben én is csak három napja hallgattam meg először – és óriási örömet adott az élmény. Általában nem szoktam a produktumaimat megnézni-meghallgatni, mert hajlamos vagyok a hibavadászatra. Csak akkor hagyok fel vele, ha már-már el tudom felejteni, hogy én csináltam őket, és ez most ilyen volt, mert már sikerült kellő távolságra kerülnöm tőle meg a készítésétől.
Te íratod a dalokat magadnak, vagy neked írnak dalokat? Magad építetted ki a zenei univerzumodat, vagy hagytad, hogy mások építgessék? Ez általad akart és felügyelt folyamat volt, vagy egyszer csak magad is csodálkozva vetted észre, hogy már van egy önálló, a színészi létezésedtől független világod, ahol zenészek, zeneszerzők és szövegírók gondolkodnak benned, koncerteket szerveznek neked, vagy vendégként hívnak koncertekre?
Ez tyúk-tojás probléma. Vajon mi volt előbb? Amikor a ’90-es években az Oliverben énekeltem, barátok meg-megjegyezték, hogy tetszik nekik a hangom, és azt kérdezgették, miért nincs lemezem. Így kezdődött. Aztán Bereményi Géza – akivel már előtte is barátok voltunk – és Hrutka Robi, akinek a zenéjébe beleszerettem, segített. Ráadásul őket én hoztam össze, és később más közös munkáik is lettek. Hrutka Robi nevéhez fűződik a Cseh Tamás-koncert megszervezése is, amelyet remek színészkollégákkal sokfelé előadtunk országszerte. És mivel nem énekes vagyok, akinek évente-kétévente mindenáron elő kell rukkolni egy-egy új albummal, én mind a négyre a szerelemgyermekeimként gondolhatok.
Az előbb a zenei univerzumomat emlegetted. De nekem olyan nincsen. Nagyon nagyképű lenne, ha másképpen gondolnám: legfeljebb egy plútónyi nagyságú zenei kisvilágot jogos emlegetni velem kapcsolatban. Úgy gondolom, kereslet és kínálat előbb-utóbb mindig megtalálja egymást. Sokkomponensű folyamatról, „soklovas hintóról” van szó, amely egy irányba halad. Mert a zenei világban látják egymást, tudnak egymásról az emberek, és időről időre megkeresik vagy meghívják azokat a kollégákat, akiknek az ízlésük hasonló az övékhez. Nem én építettem a zenei világomat, de természetesen beletettem a munkámat az épülésébe. Sokaknak lehetek érte hálás, hogy így alakult.
Hogyan lett a korábbi dalaid szövegírója Bereményi Géza? Miért szereted a dalait általában, és ez hogyan árnyalódik, ha neked ír dalt? Mi az, amit benned leginkább megszólítanak a szövegei?
Ez az a nagyon ritka eset volt, amikor a hegy jön Mohamedhez, Géza ugyanis mint jóbarátom az én életemből merített a dalokhoz, azaz testre szabta őket nekem, méghozzá váteszi képességekről téve tanúbizonyságot, mert ő még azt is tudja az emberről, amit ő maga sem.
A szövegekre mint versekre tekintesz, amelyek úgymond szentek és változhatatlanok, vagy ha valamelyik rész bármilyen okból nem tetszik, esetleg nem lehet jól énekelni, változtatást kérsz? Különösen amiatt kérdezem ezt, mert a férjeddel való együttműködést e téren interaktívnak képzelem, és feltételezem, hogy ha neked valami nagyon nem tetszik, akkor ő változtat. Változó a szövegírókhoz való viszonyod, vagy mindegyikükre mint autonóm alkotókra gondolsz, akiknek nem szólhatsz bele a munkájába?
A férjem annyira jó szövegeket ír, hogy nemigen lehet rajtuk fogást találni, prozódiai hibákat pedig végképp nem vét. De abból következően, hogy együtt élünk, valóban jócskán volt lehetőségem belekotnyeleskedni a munkájába, és itt-ott változtatást javasolni. A 12 szám körülbelül két-három pontján, vagyis csak minimális mértékben.
Szintén a sajtótájékoztatón került szóba, hogy mi a különbség színész énekes és énekes színész között, és hogy sok színésznek, aki dalra fakad, megbocsátjuk, ha nem profin énekel, mert szeretjük, mert sokat jelent számunkra, amit képvisel. Érdekes összefüggés az is, hogy aki énekes színészként végez, és főleg énekes szerepekben lép fel, az külön kategóriának számít a színésztársadalmon belül. Te hogyan gondolkodsz a színészek énekesi kirándulásairól általában, és ezt hogyan vonatkoztatod magadra?
Én prózai színész létemre jó pár musicalben énekeltem, így például az előbb már említett Oliverben, a Kabaréban vagy A szerelem arcaiban. És mivel volt átjárásom a két világ között, ez fokozatosan önálló énekesi működéssé fajult nálam. De az, hogy énekes színész vagy színész énekes, csak skatulyák, mert akkor mit mondjunk Jennifer Lopezre? Vagy például Harrison Fordot ács színésznek, esetleg színész ácsnak kellene neveznünk?
Valamilyen énektudásra talán mégis szükség van a pályához.
Legyen bármennyire is karizmatikus az előadó, a technika alapvető. Olyan, mint az ábécé a versíráshoz. Nekem ezt Bagó Gizella, az énekmesterem adta és adja meg mind a mai napig. De ott van például Macy Gray, akinek nincs túl sok hangja, vagy az AC/DC repedtfazék hangú énekese, és az ő működésük azt bizonyítja, hogy mennyire fontos az előadói kisugárzás: az, hogy az előadásmód lekössön. Akárcsak az, hogy az előadó hiteles és önazonos legyen. Hogy arról énekeljen, amiben hisz, amivel valamit mondani tud, ami jól áll neki és amiben jól érzi magát.
Fotók: Horváth Judit
