Nem éppen őslénytan

Fosszíliák - már maga a cím is valami mélyen, nagyon archaikus állapotra, a napvilágra kerülésre, szembesülésre emlékeztet: az embernek hirtelen a bükkábrányi bányában nemrég fellelt, gigantikus mocsárciprus-törzsek jutnak eszébe a napi hírekből. Aztán a csigaházak a gánti bauxitbányában, amelyek úgy hevernek a földön, hogy a tíz-húszmillió éves héjak közt gyakran ott manőverezik egy-egy mai rokon.

Juhász Zsoltot egyfajta női ősállapot megmutatásának szándéka vezérelte, a kreatúra-lét, az idol-gyártmány, a korok-divatok buta verklije világán túli nőiség. Ezt megfogalmazandó, a sokféleség jegyében választott előadókat, társakat maga mellé, kiknek tudása, művészete maga a fosszilis anyag - amint a színlapon olvashatjuk. Ezen persze el lehet kötözködni, hiszen a színpadon négy, különböző korú, viruló nőt látunk, kikről az ősrégészet a legkevésbé se jutna eszünkbe. Persze, az őseredeti értékek igen.

Maros Anna - kinek érett asszonyisága, fénylő, drámai alapokon nyugvó derűje mellé impozáns kondíció, temperamentum társul - a Duna Művészegyüttes történetének (is) jelképes alakja. Mándy Ildikó, az Artus társalapítója hét év szünet után lép színpadra ismét, s mikor ránk emeli tekintetét, akkor ott bizony ránk van nézve, úgy, ahogy ritkán - ezt a tekintetet, személyiséget okkal lehetett hiányolnunk. Elég hirtelen csak minden idők talán legtöbbet játszott hazai kortárstánc-produkciójának, a Goda Gábor létrehozta (Záp)Turulnak, és benne Mándy alakításának emlékét itt felidéznem. Bonifert Katalin szenvedélyessége, lobogása az érőben lévő, a világról már jócskán tapasztalt fiatal nőé, míg Bodor Ildikó eleganciájával, szépségével a fiatal és mély karakter, aki képes szervülni az idő menetébe, különböző korú, idősebb, tapasztaltabb társai közé.

A játékot - komoly, önmaga felé intézett kihívásként - egy derékszögben rögzített paravánpárral háromszögletűvé tett térbe helyezte Juhász Zsolt. A bal oldali falat lazán illesztett, könnyen mozgatható-hullámoztatható, így izgalmas látványokat kiadó tükörfólia borítja. Mint egy szürreális világot mutató csodatükör, mely testet, teret, fényt egyaránt torzít - képet mutat, s képet vetít. A falról visszavetülő, pókhálófinom fényjelenségek a szemközti muráliára villannak. Ezen, a jobb falon a játékidő zömében projektált képeket látunk. Real time-közvetítést a táncoló testekről, különböző effektekkel megbolondítottan. A bejátszások sokszor tűnnek feleslegesnek, figyelmet elterelőnek, redundánsnak. A személyiségek, sorsok, karakterek szikár felmutatását ambicionáló darabban e két, markáns látványelem egyidejű szerepeltetése - a táncanyagon túl - néha nyomasztóan sok. Túri Erzsébet (ki Juhász Zsolt más koreográfiáinak remek szemű tervezője volt) ezúttal nem igazán szerencsés, klasszicizáló jelmezeket adott a négy nőre - olykor Jules Perrot klasszikus, másfélszáz éves művét, a Pas de quatre-t juttatja eszünkbe a látvány.

Ügyesen válogatott, jobban, vagy kevésbé ismert világzenei hangzóanyag, idegen nyelvű beszédfoszlányok, szertartás hangulatát idéző csilingelés és hangsúlyos csendek szövedéke adja ki a játék zenei anyagát. A Fosszíliák elgondolkodtatóan egyenetlen darab. A mű elején és végén felbukkanó férfikarakter (maga a rendező-koreográfus) sodró lendületű, hatásos jelenései közé zárt női csoportkép-füzérben idill és vihar, kezdet és vég, líra és háború. Juhász Zsolt finoman, érzékkel keveri a játék táncanyagát - a folklór nem váz, hanem egy fel-felbukkanó szál a szövedékben. Táncosainak személyisége bizonyos, hangsúlyos pontokon felragyog, máskor mélyen visszahátrál a homályba. Pazar, feszült, vad tempójú jelenetben, az előadás csúcspontján látjuk Maros Annát és Juhász Zsoltot. Itt, ekkor hihető: mekkora lehet a kockázat, micsoda tétek forognak nő és férfi, ember és ember között. Mit jelent a személyiség, s milyen, amikor az egy másikkal, elkeseredett elszánással összecsap.