„Nem hittem, hogy bárkit is érdekelhet egy negyvenéves lúzer története” – Beszélgetés Rebecca Maria Salentin német íróval

Magabiztos, sikeres, egyedül felnevelt két gyereket, könyvei jelentek meg, sok barátja van, békét kötött a származásával és a gyökereivel, megtalálta a saját irodalmi hangját és pontosan tudja, mit kezdjen az életével. Hogyan jutott el idáig?

Ma már tényleg magabiztosabb és határozottabb vagyok, de nagyon félénk gyerek és tinédzser voltam. Senki nem tudja ezt elképzelni, aki most ismer. Nehéz gyerekkorom volt, szegény családból származom, édesapámat sokáig nem is ismertem. Úgy alakult, hogy fiatalon lettem anya, még iskolába jártam, ez volt az első komoly történés, ami megváltoztatta az életemet. Ott találtam magam egy kisbabával, akit gondoznom kellett, közben tanultam. Ez apránként egyre magabiztosabbá tett, össze kellett szednem magam ahhoz, hogy boldogulni tudjak.

Amikor megszületett az első fiam – tizennyolc éves voltam –, úgy döntöttem, muszáj változtatnom az életemen, ezért elköltöztem Lipcsébe azzal a céllal, hogy ott majd író lesz belőlem. Mindig is író szerettem volna lenni, és húsz évvel ezelőtt Lipcse volt az egyetlen hely, ahol szépírást lehetett tanulni. Kétszer is jelentkeztem, de sajnos nem vettek fel. Végül egy irodalmi pályázaton figyeltek fel rám, ahol a szervező több írást is kért tőlem. Jóval később, huszonnyolc évesen jelent meg az első regényem. Mivel írásból nem lehetett eltartani – akkor már – két gyereket, egy felújított cirkuszi kocsiban nyitottam egy kis kávézót. Lipcsében senkit nem ismertem, a vendéglátásban sem volt tapasztalatom, de belejöttem. Áprilistól októberig kávét, sütit és jégkrémet árultam, októbertől áprilisig pedig írtam.

Ha jól tudom, három évvel ezelőtt ez a korszak is lezárult.

Eladtam a kávézót, mert ismét új irányba szerettem volna terelni az életemet. Tudtam, hogy eljön az az idő, amikor a fiaim felnőnek. Most már megpróbálok csak írásból élni. Az Eisenachtól Budapestig tartó, közel 2700 kilométeres túrám is ennek a váltásnak a része volt. Valamilyen szimbolikus tetthez akartam kötni ezt a fordulatot, az életem egyik pontjáról a másikra szerettem volna sétálni.

Tudatosan készült arra, hogy megírja majd a hosszú túra tapasztalatait?

Egy nagyobb túra ötlete 2017-ben merült fel. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy erről írni kellene. Ráadásul egy évvel a megmérettetés előtt váratlanul történt egy szakítás az életemben, és úgy éreztem, hogy ezzel végképp mindent elvesztettem. A kávézómat eladtam, a fiaim felnőttek, a kapcsolatomnak vége. 2017-ben merült fel, hogy egy igazi vesztes vagyok. Egy barátom ajánlotta, hogy írjak a motivációmról, miért indulok útnak, mik a céljaim. Nem igazán hittem benne, hogy bárkit is érdekelhet egy negyvenéves lúzer története. Aztán jött az ötlet, hogy meghívom a túrára a barátaimat is, akiket az életem más és más szakaszában ismertem meg, hogy csatlakozzanak hozzám egy-egy útszakasz erejéig. Így lett a könyv útinapló és életrajz keveréke. Ez a baráti társaság volt a Barátság klub, ami a könyv címe is lett.

A könyv címe (Klub Drushba) és maga a túraútvonal (Barátság nemzetközi hegyi túra) is a szocializmushoz nyúl vissza. Volt személyes tapasztalata ezzel a történelmi korszakkal?

Nyugat-Németországban nőttem fel, ahol nem volt szocializmus. Kilencéves voltam, amikor Németország újraegyesült, de semmilyen kapcsolatom nem volt az NDK-val egészen huszonkét éves koromig, amikor Lipcsébe költöztem. Akkor láttam először, hogy miként élnek az emberek a volt NDK területén. Fiatal anyaként szerettem ebben a városban élni, mert könnyebb volt gyerekekkel boldogulni. Sok óvoda működött, és az is megszokott volt, hogy a gyerekeket be lehetett vinni a munkahelyre. Nyugaton ez nem így működött. Az volt meglepő, hogy Lipcsében sokkal inkább otthon éreztem magamat, mint Nyugat-Németországban. Szegény családban nőttem fel, másoknak viszont volt pénze körülöttünk. Lipcsében szembesültem azzal, hogy hoppá, itt normális az, hogy nincs otthon meleg víz, fűtés vagy telefon. Úgy éreztem, itt sokaknak ismerős az, ahogyan én is felnőttem, míg Nyugaton ez furcsának számított.

Fontos helyet kap a könyvben a zsidó identitás kérdése, akár olyan nüanszoknak tűnő mozzanatok terén, mint a göndör hajához fűződő viszonya. Nemrégiben publikált egy esszét a Die Zeit magazinban, ahol azt írta, bizonyos értelemben azonosulni tudott gyerekkorában a zsidósággal, de csak annyira, ahogyan a történelemórákon szó volt róla. És ez akkoriban nagyjából kimerült a holokausztban és az áldozati szerepben. Mit gondol erről az örökségről, amely a személyes identitások egyfajta krízisét idézi elő? Lehetséges, hogy egy generációnak újra kell gondolnia az identitását?

Nem vagyok biztos benne, hogy generációs jelenségről van szó. Az biztos, hogy rengeteg a nyitott kérdés és sok a tabu, amiről senki nem akar beszélni. Nekem bonyolult a helyzetem identitástéren. Anyai oldalról ott van a német vonal, nagyapám a Wehrmachtban szolgált. Apai oldalon pedig megjárták a koncentrációs táborokat. Ez utóbbiról sokáig nem is tudtam, nem árulták el, úgy kellett kiderítenem. Részben ezek miatt mindig úgy éreztem, hogy nem illek bele a „megszokott” német zsidó élettörténetekbe, és azt látom, hogy mások sem nagyon tudnak mit kezdeni velem ilyen szempontból. Mert ezt nem lehet elintézni egy kérdéssel és egy válasszal. A mai napig az az érzésem, hogy egy kicsit töredezett a személyiségem, és folyamatosan azon vagyok, hogy összerakjam a darabokat.

Gyakran említ az interjúiban egyfajta késztetést az utazásra. Mit gondol, ahhoz, hogy valaki író legyen, világlátottnak kell lenni? Minél többet kell tapasztalni?

Az utazás a személyiségem része, nem is feltétlenül íróként, hanem emberként. Mindig keresem az új kapcsolatokat, élményeket, de nem csak azért, hogy írjak róluk. Talán abból is adódik ez, hogy származásilag sokfelé nyúlnak a gyökereim, hatalmas rokonságom van, több mint harminc unokatestvérrel, akik szétszóródtak a világban, Új-Zélandtól Kanadáig. Ezért kisgyerek korom óta sokat jártam a világot, mindig anyámmal utaztunk, amikor a testvéreit látogatta. Sohasem gondoltam magamra úgy, hogy én most nagyon német vagyok, és akkor egy német faluban éldegélek, ülök egy laptoppal a házban, írok valamit, és ennyi az élet.

Mik voltak a kedvencei az úton?

Ami a természetet illeti, a Kis-Fátra hegyvonulat Szlovákiában és a Tátra-hegység Lengyelország és Szlovákia között. Magyarország is fantasztikus volt, főleg az emberek miatt. Amikor a kis falvakat jártam, mindig odajöttek, és megkérdezték, hogy szükségem van-e szállásra, ételre vagy vízre. Itt voltak velem a legkedvesebbek. Nagyon tetszett a Kéktúra útvonala is, annyira változatos tájakon vezetett, falvak-városok váltották egymást, így egyetlen nap sem volt unalmas. Várak, borvidékek, falvak, források, fürdők.

Sokat jártam azelőtt Lengyelországban és Csehországban, de egyszer sem voltam Szlovákiában és Magyarországon. Ez a túra volt az első. És kicsit olyan volt, mintha hazamennék. Az útvonal történelmi pontjai különösen érdekeltek, a zsinagógák, a lerombolt zsidó temetők, az elhagyatott falvak, ahol azelőtt száműzött nemzetiségek éltek. Akár kétszáz évre visszamenőleg is megmaradtak a történelem, a népességmozgások nyomai, és ezt nagyon furcsa volt megtapasztalni. Igyekeztem a lehető legtöbbet megtudni az úton a történelmi sajátosságokról, sokat kérdezősködtem, rengeteg emberrel beszélgettem. Amikor hazaérkeztem, még jobban utánanéztem mindennek, mert tényleg többet szerettem volna tudni.

És már ki tudja mondani azt, hogy Sátoraljaújhely?

Nem, sajnos még mindig nem. Olyan nehéz… Még a lengyel nyelv is könnyebben megy. Mivel az idősebbek nagy része nem beszélt angolul, Magyarországon főleg kézzel-lábbal értettük meg egymást. De működött.

Mi hiányzott a legjobban az út során?

A fiaim. Majdnem mindennap beszéltünk vagy chateltünk, de így is nagyon hiányoztak. Ami a materiális részt illeti, mindenből csak egy darabot vittem. Egy póló, egy pulóver, egy hosszú nadrág, egy rövidnadrág. Meglepő módon nem is hiányzott több a négy hónap alatt. Elég volt mindenből egy, meg egy sátor. Sokkal erősebbnek, magabiztosabbnak érzem magam most, hogy tudom, ennyivel bárhol elboldogulok a világon.

Cegelnyik Natália

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában olvasható.

#PesText