Nem kívánt portréfilm

Korábban nem készült dokumentumfilm Bródy Jánosról, pedig lenne miről beszélni a legendás dalszerző kapcsán. De annál többre lennénk kíváncsiak, mint amit a Vallomások kínál.

A 76 éves Bródy János egyáltalán nem akarta, hogy portréfilm készüljön róla, pedig abban nincsen kérdés, hogy személye alapos és izgalmas feldolgozásra érdemes. De ha valaki Surányi András Vallomások című 90 perces „portrévázlata” alapján akarná megismerni az Illés és a Fonográf gitáros-dalszerzőjét, aki nem mellesleg több mint negyvenéves szólókarriert tud maga mögött, nagy bajban lenne.

Ez a film nem az életmű egybefüggő, aránytartó bemutatása vállalkozik, nem is több egy hosszú interjúnál.

Bródy feleleveníti az elmúlt hatvan év legjobb dalait, amelyeket máig játszik – Az utcántól a Filléres emlékeimen át az Ezek ugyanazokig –, és kisebb-nagyobb lelkesedéssel beszél a korról, az államszocialista rendszer viszonyairól, 1956-os élményéről, amit gyerekként élt át, s ahogy eljut legújabb dalaiig, köntörfalazva, a verdiktet elhallgatva a rendszerváltás kudarcáról is. Minél többet beszél és minél többet látunk a bejátszott koncertfelvételekről, annál erősebb a vágy, hogy az érintett témákat és eseményeket egy jól szerkesztett, több forrásra támaszkodó, több interjúból összeállított dokumentumfilmben is láthassuk.

Mert hiába tűnik Bródy bölcs beszélőnek, mértéktartó, elegáns nyilatkozónak, szemmel láthatóan nem minden érdekli a saját karrierjében. Váratlan nagyvonalúsággal, másodpercek alatt ugorja át az Illés együttessel töltött évtizedét, hogy aztán éppoly kevés szót ejtsen a Fonográfról vagy arról, hogy miért is folytatta végül szólóban. Egyetlenszer említi Szörényi Leventét, mindenféle jegyzet nélkül a keresztnevén, hogy a portréfilm második felében aztán annál többet szóljon arról a várakozásról, ami a rendszerváltást megelőzte – s még többet az elmúlt harminc év kudarcáról. Miközben az operatőr a kelleténél többször irányítja a homályosan beállított kamerát az ujjait tördelő kezére, az embernek újra és újra az az érzése, hogy Bródy János tulajdonképpen nem szívesen mesél, és amit elmond, az is inkább óvatosan meghúzott körvonala a dolgoknak.

A készítők védekezhetnek azzal, hogy alkotásuk nem klasszikus dokumentumfilm, inkább csak kommentár az életműhöz, de nehéz menteni az ügyetlen vágásokat és a sután, túl gyakran és túl rövid ideig bevágott dalrészleteket. Így is akadnak emlékezetes mondatok és mosolyra késztető részletek. Például az a nem sokat ígérő invitálás, ami elindította Bródyt az Illés együttessel:

„Öcsi, gyere el velünk a Földművelésügyi Minisztérium báljára!”

Vagy amikor Bródy azt mondja, hogy ha ebben a lejtmenetben, ami körülöttünk zajlik, az embernek sikerül ott maradnia, ahol volt, akkor „előbb-utóbb szükségképpen kiemelkedik a környezetéből”.

Máskülönben a néző kénytelen észrevenni, hogy a film jó része: kesergés.

Pedig bőven lenne miről beszélni Bródy János kapcsán. Egyike azoknak a régi rockereknek, akiknek renoméját nem kezdte ki az idő és a tartását sem hajlították meg a politikai szelek. Szerény ének- és hangszeres képességei ellenére évtizedekig relevánsat alkotott, talán ő az, aki a legjobban és a legkövetkezetesebben művelte azt, amit Woody Guthrie meg persze Bob Dylan óta protest songnak nevezünk. Pályája azokat a változásokat tükrözi, amik a hatvanas évek óta zajlottak az országban, Szörényi Leventével való rossz viszonyánál pedig aligha van feltűnőbb példája, miként osztja meg országunkat a politika kibékíthetetlen kétosztatúsága.

S ha csak a daloknál maradunk: egy zenész esetében sosem gyümölcsöző, ha a saját műveiről egyedül kell beszélnie, igazán megszólalhatott volna mellette más is. (A portréfilmben Tóth Krisztina, Beer Miklós püspök, Fischer Iván, Mészáros Antónia és Cserhalmi György feltűnik, egy-egy versszakot szavalnak a Ha én rózsa volnékból, de interjú csak Bródyval készült.)

A kiadványhoz két, koncertfelvételeket tartalmazó audiolemez tartozik. Tűz van, babám! című dalában, amelyet Miloš Forman azonos című filmje után írt, Bródy azt énekli: „Hisz most is maszkabálba járunk / csak más a jelmezünk.”

A Vallomások kénytelenül és akaratlanul annak a nemzedéknek is suta portréja lett, amelyik most ugyanezt érzi: hogy végigélte a Kádár-rendszer felbomlását, nagy reményekkel vágott neki a rendszerváltásnak, de harminc év után meg kell állapítania, hogy „a lelkes ostobák s a gyáván megalkuvók” nem tűntek el 1989-cel.