Klemperer 1885. május 14-én született a sziléziai Breslauban (ma Wrocław). Első zongoraóráit négyévesen édesanyjától vette, tanult hegedülni, zongorázni, emellett zeneszerzési tanulmányokat is folytatott. Dirigensi debütálására húszévesen került sor – Max Reinhardt karigazgatónak szerződtette Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjének előadására, de miután a rendező és a karmester összeveszett, neki kellett kezébe vennie a karmesteri pálcát.
Még abban az évben ő dirigálta Gustav Mahler II. szimfóniájának berlini előadásán a színfalak mögül felhangzó fúvósszekciót, olyan kiválóan, hogy Mahler beajánlotta karmesternek a prágai német operához.
Kapcsolatuk megmaradt, 1910-ben Klemperer volt Mahler segítségére a monumentális Ezrek szimfóniája bemutatásában.
1910-től Hamburgban dolgozott, de egy férjezett énekesnővel szövődött viszonya miatt mennie kellett. A botrány miatt évekig nem kapott állandó munkát, végül a kölni operához került, 1927-ben a berlini Kroll Operaház főzeneigazgatója lett. Az intézményben kortárs szerzők – Hindemith, Janáček, Schönberg, Sztravinszkij – műveit is repertoárra vette, amiért a zsidó származású, de 1919-ben a katolikus vallásra áttért karmesterre a nácik rásütötték a „kultúrbolsevik” bélyeget. A Krollt 1931-ben gazdasági okokra hivatkozva bezárták, Klemperer ezután a Staatsoper dirigense lett. 1933 februárjában, hetekkel Hitler hatalomra jutása után, Richard Wagner halálának ötvenedik évfordulóján a Tannhäuser eredeti változatát vezényelte, de az előadás botrányba fulladt, a sajtó a német kultúra elleni támadást emlegetett. Klemperer nem várta meg, hogy letartóztassák, családjával azonnal Amerikába utazott.
A tengerentúlon a Los Angeles-i Filharmonikusok élére került, de dirigálta a New York-i és a Pittsburghi Szimfonikusokat is (utóbbiak élén Reiner Frigyes lett az utódja). 1937-ben megkapta az amerikai állampolgárságot; a második világháború után zsidó hitéhez visszatért dirigens 1972-ben az izraelit is felvette. 1939-ben agydaganat miatt megoperálták, de a műtét félresikerült, jobb arca és oldala részben lebénult, és felerősödtek a bipoláris betegség tünetei, amelyekkel régóta küzdött. Intézetbe került, ahonnan megszökött, a rendőrség „őrült és veszélyes” egyénként körözte. A hírt és a megtalálásakor készült, őt rácsok mögött ábrázoló képet több újság címoldalán hozta. A megpróbáltatások nyomán a nagy klasszikusok felé fordult, korábbi magával ragadó, dinamikus stílusa emelkedettre és méltóságteljesre változott.
Vasakaratának köszönhetőn felépült, visszatért Európába, és – jóllehet eleinte csak segítséggel tudott kimenni a pulpitusra – újra vezényelni kezdett. 1947-ben a Bécsben szereplő Fricsay Ferencet kérte fel asszisztensének Gottfried von Einem Danton halála című operájának ősbemutatójához, amit végül Klemperer betegsége miatt az ifjú magyar dirigált, hatalmas sikerrel.
Klemperer 1947 októberétől Tóth Aladár igazgató felkérésére három évig a budapesti Operaházban vezényelt, ezeket az éveket tartják az Operaház egyik aranykorának.
Működése alatt Mozart kultusza addig nem látott méreteket öltött – legelőször az operák operájának nevezett, az akkor Don Juan címmel játszott Don Giovannit dirigálta, majd egyetlen szezonban elvezényelte Mozart öt nagy operáját. Sikeresek voltak Wagner-felújításai is, egyik legnagyobb közönségsikerét pedig Beethoven Fideliójával érte el. Az egyre zordabb magyarországi viszonyok miatt 1950-ben Amerikába távozott, ahol viszont azért került feketelistára, mert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezett.
Már hetvenes éveiben járt, amikor új fejezet kezdődött életében. A Londoni Filharmonikusok vezető karmestere lett, és az együttest a világ legjobb zenekarai közé emelte. Hetvenöt évesen debütált a londoni Covent Gardenben a Fidelióval, amelyet Mozart A varázsfuvolája és Wagner Lohengrinje követett. A zenekart életre hívó EMI lemezcég 1964-ben megpróbálta feloszlatni az együttest, amelynek zenészei önálló társulatként megalapították a New Philharmonia Zenekart. Elnökükké Klemperert választották, aki nyolc évvel későbbi visszavonulásáig töltötte be a tisztséget.
A kritika elsősorban a nagy klasszikus szerzők (Bach, Mozart, Brahms és különösen Beethoven) műveinek tolmácsolásában tartotta utánozhatatlanul tökéletesnek. Számos kiváló lemezfelvételt készített, a Philharmonia Zenekarral Beethoven valamennyi szimfóniáját rögzítette; utolsó felvételén, néhány hónappal halála előtt, 88 évesen Bruckner egyik szimfóniáját dirigálta.
Az excentrikus és kérlelhetetlen Klemperer, aki nem csak hatalmas, kétméteres termete miatt uralta a színt, azt vallotta: „Nem kívülről kell vezényelni, hanem belülről!”
Kotta nélkül, de a partitúrát feltétlen tiszteletben tartva dolgozott. Mindenkitől a maximumot követelte, beleszólt a színészi alakításokba is, és csak ritkán dicsért.
A legenda szerint egy alkalommal egy különösen nehéz frázis eljátszása után azt mondta egyik zenészének: Jó volt. A zenekar megdöbbent, majd tapsban tört ki, mert Klemperer korábban senkit sem dicsért meg. Na, ennyire azért nem volt jó – tette hozzá zsémbesen a karmester.
Maga is írt hat szimfóniát, egy operát, vonósnégyeseket, néhány dalának a zenéje mellett szövegét is maga jegyezte, de saját művei feledésbe merültek. Fischer Annie-val Beethoven összes zongoraversenyét előadták a londoni Royal Festival Hallban, ahol a Klemperer 75. születésnapján rendezett ünnepi koncerten a Bartók Vonósnégyes a dirigens egyik kvartettjét is eljátszotta.
Klemperer élete végén Svájcban telepedett le. 1973. július 6-án halt meg zürichi otthonában.
Otto Klemperer karmester és Bencze Miklós basszus (Leporello), Wolfgang Amadeus Mozart Don Juan című operájának szereplője. Fotó/Magyar Fotó: Várkonyi László / MTI
