A Szűkített kvartett már jó néhány éve létező, alkotó zenekar: hogyan találkoztatok, mikor áltatok össze együttessé?
Az egész még 2002-ben kezdődött: akkoriban kezdtem el épp a konzervatóriumot, ahol megismerkedtem Valival. Két-három évvel később, amikor elindult a Club Era, és mellette külön-külön belefogtunk egyéb olyan más projektekbe is, amelyek nem kifejezetten a klasszikus zene világába tartoztak, jöttünk elő az ötlettel mi ketten: mi lenne, ha úgy zenélnénk, hogy eldobjuk a kottákat? Először csak ketten kezdtünk el így muzsikálni, majd belecsöppent Gábor is, aki ütőhangszereken játszik. Ezeket a kezdeti, közös zenéléseket nem is annyira próbáknak, hanem inkább egyfajta ad hoc improvizációs játékoknak nevezném: elővettünk egy-két népdalt, ezeket bontottuk ki, ezekből kiindulva próbáltunk egymással, egymásra felelgetni.
A hármasotokból lett így tehát egy ?szűkített kvartett?.
Igen, ez lett volna a vicc. Bár valójában csak négy-öt évvel Gábor csatlakozása után kezdtünk el az egésszel komolyabban foglalkozni: kezdetben mindez csak egy hobbizenekar volt, mindenkinek voltak akkoriban fontosabb dolgai is. A történet fordulópontja 2010-ben jött el, amikor Juhász Zsolt koreográfus, a Duna Táncműhely és a Duna Művészegyüttes vezetője megkeresett, és felkért, hogy egy táncdarab számára zenét szerezzek. Ez meg is valósult: a dalok vázát én írtam, de a kész mű valójában a közös munkánk gyümölcse volt. Mivel én ezeket a számokat cselló-bőgő-hegedű felállásban képzeltem el, ekkor csatlakozott hozzánk Szasza is a nagybőgőjével: bár 2011-ben első nagylemezünket, az Ennyit még csak hárman rögzítettük, később állandó tagként ő is a zenekar része lett. Kiegészültünk tehát egy igazi kvartetté: változtathattunk volna nevet, de nem tettük.
Ez az első darab a Himnusz címet kapta, bemutatója 2010-ben volt a Szépművészeti Múzeumban. Ezután még két táncos produkciónak készítettük el a zenéjét. Ezek a feladatok így aztán a zenekar számára meghatározóak lettek: munkáink során folyamatosan próbáltuk ötvözni a kortárstáncot és népi, autentikus, folkos elemekből építkező stílust.
Mind a négyen igen különböző zenei háttérrel rendelkeztek: hogyhogy a népzenében találtátok meg a közös hangot?
Ha önmagunkban mélyebbre ásunk, alapként azért mégis csak a népzenét találjuk meg. Bár ahogy Vali sem, én sem foglalkoztam tudatosan tradicionális népzenével, mégis: gyermekkorunk népdalai, a hagyományok, amelyekben felnőttünk, életünkben, zenénkben vissza-visszaköszönnek. Néhány tájegység népzenei múltjával elkezdtem persze foglalkozni, hatással voltak így rám például a gyimesi muzsikák is. Úgy gondolom, hogy a népzene egyfajta szőnyeget adott alánk ? egy olyan témát, amelyből el tudtunk indulni. Ha már ebben a kultúrában élünk, ehhez kell hozzányúlnunk: Dresch Mihálytól Palya Beáig rengeteg példát tudnék hozni olyan művészekre, akik ezt remekül csinálják. Egy olyan csont ez, amit nem lehet lerágni.
Nem rég jelent meg második nagylemezetek, a Sűrű: mit érdemes a lemezről tudni? Mennyiben más ez, mint az előző album?
A Sűrű a három kortárstánc-darabunknak az összefoglalása: a már előbb említett Himnuszé, a Magyar Graffitié, amit a Dunaújvárosi Bartók Táncszínházzal készítettünk, és A csend szigetei című 2013-as előadásé, amely szintén a Duna Táncműhely táncdarabjához készült. Ezeknek az előadásoknak a zenei anyagából válogattuk ki a legjobb és számunkra legkedvesebb darabokat: olyan muzsikák tehát ezek, amelyek mindegyikéhez gyönyörű tánckoreográfia is tartozik. Míg az első lemezt kifejezetten mi szerettük volna összerakni és a saját erőnkből hoztuk össze, most abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy támogatást is kaptunk hozzá. Kezdetben Juhász Zsolt mondogatta, hogy ezt az anyagot lemezként is ki kéne adni. Mondtam neki, hogy mi szívesen megjelentetnénk, ha lenne rá pénz. Erre a Duna Táncműhely adott. Ezt követően az NKA pályázati támogatását is elnyertük, így a lemez felvételei profi stúdiókörülmények között, megfelelő színvonalon készülhettek el.
Mesélted, hogy bár a kész zenei szövet végül közös munka eredménye, a dalok többségét zeneszerzőként te jegyzed: hogyan kell ezt a dalszerzési procedúrát elképzelni?
A munkamódszer persze mindig többféle, eltérőek a kiindulási pontok is: a Himnusz esetében ez a kezdőpont például Erkel Ferenc volt és a verbunkos, a 19. század, amelyből próbáltam dallamokat csempészni, a korabeli világról átfogó képet szerezni. Meglepő módon ez elég gyorsan sikerült, fel is lelkesültem rendesen. Más alapszituációból indult a Magyar Graffiti: annál a darabnál a hip hop világát kezdtem el elemezni, a graffitihez mint művészi kifejezésformához kapcsolódó kultúrát vizsgáltam. Az érdekelt, hogy hogyan működhet mindez ?hagyományos? hangszerekkel: darbukával, csellóval, bőgővel, hegedűvel? Jó volt beszélgetni Juhász Zsolt dramaturgjával is, aki ötleteket adott ahhoz, minek is kéne megszólalnia a színpadon. Mert természetesen egy táncdarabhoz is másképp áll hozzá az ember: a Szűkített Kvartett korábbi dalai inkább a közös improvizáció szülöttei voltak. Utóbbiak közül olyan számra is tudok példát mondani, amely a színpadon, koncert közben formálódott: megtörtént már, hogy egy népdal valakinek beugrott, néha Vali hozott magával egyet, amit aztán próbáltunk a koncert végéig nem elfelejteni, és később önálló dallá dolgoztuk ki. Azt hiszem, leginkább a költészethez hasonlatos ez, olykor spontán módon önti el az embert az ihlet, néha viszont agyalni, hosszan ötletelni kell.
A Sűrű lemezfelvétele nyilvános volt, az eseményről videofelvétel is készült: mikor lehet majd ez is látni?
Ezen a felvételen jelenleg még van mit dolgozni, de remélem, hogy a következő koncertünkön, május 28-án az iF Jazz Café-ban már egy részletet be tudunk majd belőle mutatni. Az operatőr és a rendező már most nagyon dicséri, az biztos.
És mit hoz majd a nyár a zenekarnak? Lehet majd veletek találkozni akár fesztiválokon is?
Szeretnénk a nyáron minél több fesztiválon és más rendezvényeken részt venni, a pontos időpontok egyelőre még szervezés alatt állnak. Jóllehet, a mi zenénk talán egy ?csendesülős?, zárt térben jobban működik, mi is jobban szeretjük a klubkoncerteket, az odafigyelős közönséget. Hiszen a miénk nem az a mulatós, táncolós muzsika, milyenségébe beleszólnak a klasszikus zenei éveink is rendesen. Azt hiszem, nem más ez az egész, mint egyfajta kortárszenei őrület.
