Ha egy film úgy kezdődik, hogy Mucsi Zoltán és Thuróczy Szabolcs beszélget, én már meg is vagyok véve. Azért viszont kissé megneheztelek, ha Mucsi ezután nagyjából eltűnik, vagyis kiderül, hogy csalinak használták. Hálás vagyok jelentős színészek (Básti Juli, Kovács Patrícia, Pálmai Anna, Elek Ferenc) mellékszerepekben való brillírozása láttán, de zavar a gyengébb teljesítmény fontos poszton (Tasnádi Bence). Végül pedig mindent visz egy olyan csodalény, mint a szerepe szerint hatéves Pásztor-Várady Mór színre lépése, aki kis túlzással mindenkit lejátszik a vászonról.
Talán már e néhány sorból is kitűnik, hogy a Szia, Életem! nem egyszerű eset.
Akárhová nyúlunk, egyenetlenségekbe ütközünk. Időnként lelkendezünk nagyszerűen időzített és szellemdús poénjain, és az év filmjének gondoljuk, máskor viszont még az ügyben is elbizonytalanodunk, hogy az alkotóknak sikerült-e a filmmé szerkesztés feladatával megbirkózniuk. Pálmai Anna például kétszer lép be a cselekménybe, de második, kurta-furcsa jelenete mintha csak véletlenül maradt volna benne a végső változatban. A fantasyszál roppant eredeti és sokat ígérő, ám nehezen tudnám megmondani, miről szól, és hogy a különböző jelenetei egyáltalán összeolvashatók-e valamilyen történetté. Pedig bizonyára fontos és az első, a reális szint eseményeit magyarázó szerepet szántak neki. Küzdelmekkel teli, baljós, átváltozós, csak néha vicces cselekményelemekről van szó, amelyeknek szerintem követhetőbbnek és élvezhetőbbnek kellene lenniük ahhoz, hogy a szerepüket betöltsék.
A mesékbe való át-, majd onnét visszalépés számomra nem volt akadálymentessé téve.
Azt nagyszerű ötletnek tartom, hogy apa és fia a mesék világába alámerülve küzd meg a félelmeivel, kapcsolatuk legsötétebb démonaival, de talán a nem feltétlenül tökéletes speciális effektek, talán a kellő átgondoltság hiánya folytán e folyamat hatásos érzékeltetése nem sikerült. Még olyasmi is eszembe jutott, hogy valami korábban csupán jelzésszerűnek szántat, néhány geget növesztettek végül második, aláfestő „szólammá”, amely emiatt semmiképpen sem lehet konzisztens. A fantasyjelenetek besárgítását pedig nagyon művinek és zavarónak éreztem.
A sajtóvetítés előtt a lelkünkre kötötték, hogy ne szpojlerezzünk. Igyekezni fogok, de ha így kell tennem, elég nehéz lesz megértetnem, miért van a néző annyira nehéz helyzetben a film elején. A problémája abból fakad, hogy az alaphelyzet már rengeteg filmből ismerős lehet a számára, sőt még azzal is tisztában van, hogy a későbbiekben milyen jellegű nehézségek fognak felmerülni, és ezek milyen irányban befolyásolják majd a cselekményt, míg a remélhetőleg boldog végig el nem jut. Vagyis a képzeletében már a kezdet kezdetén le tudja magának játszani az egész cselekményt, és mivel e téren nem számíthat nagy izgalmakra, másra vonatkozó elvárásai erősödnek fel. Mint amikor egy már untig ismert viccet hallgatunk, de udvariasságból nem szólunk közbe, hanem arra kezdünk figyelni, mit ad hozzá a hatáshoz, a poén felé vezető úthoz a viccmesélő előadásmódja, egyedi szóhasználata, hangsúlyai.
Nem a mi, hanem a hogyan válik fontossá.
Remélem, nem tűnök teljesen következetlennek, amikor azt írom, hogy ebből a szempontból a Szia, Életem! zseniális alkotás. Ez nagyrészt az apa-fiú páros, Thuróczy Szabolcs és Pásztor-Várady Mór elemi erejű összjátékának köszönhető. Az ő nagy egymásra találásuknak, ahogyan szerepük szerint kíméletlen küzdelmüket vívják. A kivételes összhangnak, amellyel végzetes össze nem illésüket alakítják. És ezen a ponton játékba jön az az igazság, amelynek nem mindig vagyunk tudatában: hogy egy gyerek általában valósággal kizsigereli a szüleit. Minden energiájukra, odaadásukra, önfeláldozásukra szüksége van ahhoz, hogy életben maradjon, majd megerősödjön, és végül egészséges önálló emberré válhasson. Aki kelt már fel csecsemőhöz ötször egy éjjel, aki ötféle étellel is megpróbálkozott, hogy végre egyen már valamit az a gyerek (és végül a hatodik vált be), vagy akit a kislánya ellentmondást nem tűrően, az utcán a földre vetve magát győzött meg, hogy csakis a rózsaszínű szoknyájában mehet az óvodába, tudja, mire gondolok.
A habos-babos történeteket felejtsük el. A Thuróczy által alakított, válságban levő írót a legagresszívebb fenyegetésként éri, amikor hatéves fia berobban az életébe.
Mindeddig ugyanis egyáltalán semmit sem gondolt arról, hogy ő apa, és értelemszerűen nem is konyít a feladathoz. Nincs rá ideje, és idegen számára az egész projekt. Nem így Samu: őt az anyukája alaposan felkészítette az apjából, sőt szinte tökéletes apukát alkotott a számára hamis levelek révén. Olyan ideálképet generált, amely már eleve és bárki számára teljesíthetetlenül magasra tenné a mércét, nemhogy a hitvány playboy Barna számára. Samu személyében – ez nagyon fontos – az életére törő, őt minden menedékéből kifüstölő támadó érkezik, és a legcsekélyebb kételyt sem hagyja afelől, hogy a kapituláció az egyetlen megoldás.
Azt, hogy az életére tör, az eddigiek alapján vegyék a legkomolyabban – csak a halálos küzdelem a történet fantasyrétegében zajlik le. Ezt nagyon eredeti motívumnak tartom, és a sötét színek bátor és váratlan felvillantása miatt időnként elbizonytalanodtam, hogy mit látok valójában. Mert a filmet nyilván az adja el, ha vígjátékként reklámozzák, de az alkotói ambíció jól érzékelhetően nagyobb volt. Ezt félreérthetetlenül jelzik a groteszk, melodrámai és lírai elemek, és úgy általában az a szemszög, amelyből itt a mai magyar valóságra rátekintünk.
Az alap a kemény társadalomkritika, de a Szia, Életem! tovább megy ennél: valami egyetemes megfogalmazására vállalkozik.
Talán nem túlzok, ha annak a jézusi bölcsességnek az illusztrációjaként tekintek rá, hogy „aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti”. Olyan képet kapunk tőle magunkról, amilyet nem szívesen látunk. Általános mentalitásbeli, érzületi válság képe bontakozik ki, amelynek kemény tényei roppant messze esnek a fiával játszó apáétól. Ez, és vele az áldozatvállalás, a másik melletti kitartás a legnehezebb helyzetekben is, a családi státusért való küzdelem, egyáltalán a családprojekt értéknek tekintése mintha a fantasy kategóriájába esne, és mintha a megmentése már csak egy másik, földöntúli tartományban lenne lehetséges. Túl sok minden, sőt nagyjából minden ellene szól ugyanis, és széplelkűsködésként vagy kenetteljes prédikációként hat, ha valaki mellette érvel.
A realitás az alkalmi kapcsolatok, a meg sem kötött vagy hamar felbomló házasságok, a válóperes tárgyalótermek, a gyermekeiket ádáz küzdelmük eszközének tekintő szülők és egy apátlan nemzedék világa. Apátlan nemcsak abban az értelemben, hogy az apák nincsenek jelen a gyermekeik számára, hanem abban is, hogy Barnához hasonlóan sokaknak nem sikerül fejben-lélekben apává, szülővé válniuk. Ami eleve sem könnyű, de még nehezebb, ha nincs hozzá támogató intézményes háttér, például ha a gyermekvállaláshoz már eleve a rosszabb társadalmi státusba kerülés elfogadása szükséges. Állítólag közgazdasági számítások igazolják, hogy gyermeket nevelni kész ráfizetés, semmiféle racionális költségkalkuláció nem igazolja a jogosságát. Vagyis ha pénzügyi szakértőhöz fordulnánk tanácsért, biztosan nem ajánlaná, hogy belevágjunk. Valami más motiváció kell hozzá, ami alapesetben legtöbbször nincs meg, és a pink családi idillről álmodozó párok csak a kijózanító valósággal szembesülve, utólag képesek – ha képesek – magukban felfedezni.
A Szia, Életem! olyan film, amit nagyon lehet szeretni, például a karaktereiért, a nagy pillanataiért, a poénjaiért, de amely bizonyos hőseivel mintha nem tudna mit kezdeni.
Meggyőződésem például, hogy Barna egyetlen barátjával, akit Vékes Csaba alakít, és macskanőjelmezes szeretőjével, akit Kovács Patrícia, eredetileg volt valami további tervük is. Ők ugyanis összepárosíttatnak, noha a történet szerint addig nem ismerték egymást. Aztán mégis mintha addig vágták volna a felvett anyagot, hogy végül szinte semmi érdemi sem maradt belőle, ami rájuk vonatkozóan érdekes lehetne. Csak ott vannak, téblábolnak, csodálkoznak, együttéreznek – és a macskanő egy adott ponton a gyermekkönyvíró vállára hajtja a fejét (ami viszont emlékezetes pillanat). Valódi szerephez egyikük sem jut, és mindketten lebegő figurák; a hátterükről, az előtörténetükről semmit sem tudunk meg. A vicces helyzetek vicces kellékeinek tűnnek csupán.
Számomra kissé problematikus a Sárközi-Nagy Ilona által – egyébként kiválóan – alakított anyakaraktere és pozíciója is. Például az, hogy mit akar valójában Barnától, hogyan gondolkodik a korábbi kapcsolatukról. Mérnöki ridegséggel tervező elmére vall, és kevéssé hihető, ahogyan az akciót, Barna apai szerepbe helyezését előkészíti, aminek lehetőségére a szülők kapcsolatának jellege semmilyen szempontból nem utal. Vagyis ez ügyben is kitűnik, hogy az anyakarakter „csak” arra kellett a szálak mozgatói számára, hogy összehozzák a Szia, Életem! két csodafegyverét, Thuróczyt és Pásztor-Váradyt. Ezért azonban mérhetetlen hálával tartozunk nekik. Ami ugyanis kettejük között történik, az az elsőtől az utolsó pillanatig a legigazibb, a legviccesebb, a legfélelmetesebb és a legmeghatóbb egyszerre. Én egy ponton valóban egyszerre röhögtem és könnyeztem a film közben, és azonnal arra gondoltam: akik ilyesmit képesek elérni, azok valamit nagyon tudnak az emberi természetről.
Fotók: jelenetek a filmből
