Szereted a Monthy Phyton produkciókat?
A Monthy Phyton világán nőttem fel. Mind a tévésorozatot, mind a nagyfilmeket is nagyon szerettem. Ez a fajta intellektuális humor nagyon elüt attól, ami ránk, magyarokra jellemző. Sokkal élesebben rá tud világítani az élet abszurditására.
Arra emlékszel, mikor láttad először a Brian életét?
Középiskolás koromban láttam a Gyalog Galoppot, ami aztán meghozta a kedvet a többi Monthy Python produkcióhoz. Mindegyik nagyon tetszett, talán a Gyalog Galopp annyiból volt jelentősebb, hogy az volt az első olyan film, amiből illett tudni idézni pontosan. Nagy közösség összehozó ereje volt, nem csak a középiskolában, hanem a színművészeti főiskolán is.
A Brian életével kapcsolatban a magyar szinkron minőségét szokták magasztalni. A új előadás felhasználja a klasszikus magyar szöveget?
Galla Miklós újrafordította, pontosította, de természetesen a nagy klasszikus mondatok ugyanúgy hangzanak el. Az előadás sok tekintetben követi a film dramaturgiáját és világát, de más műfajról van szó: oratóriumot adunk elő, ami egy operai megjelenésű, de esetünkben vicces előadás lesz, egy ?vígoratórium?.
Mennyire áll hozzád közel oratórium?
Nagyon szeretem ezt a műfajt, egészen különleges világa van. Mindenben a zenére, a kisugárzásra és a személyes előadói képességre hagyatkozik. Nincsenek jelmezek, nincs díszlet, mozgás is csak alig van. Mégis úgy kell megteremteni az egésznek a varázsát, hogy az ember teljes lelkével és szívével beleáll a dologba. Nem segíti fény, füst, látvány, csak a gondolat és a személyes benyomás, ezért nagy koncentrációt igényel. A Nem a Messiás esetében majdnem 200 ember áll a színpadon egyszerre: egy 80 fős zenekar és egy 100 fős kórus kíséri a színészeket. Nagyon izgalmas művészek vannak jelen egyszerre, és különösen erős tud lenni azáltal, hogy a zene a fő közlési forma. Közben vicces is, tele van humorral
Szomor György rendezővel dolgoztál korábban is?
Játszottunk már együtt az Elisabeth című darabban, de ez az első eset, hogy ő rendezőként, én pedig színészként működök közre egy előadásban. Az ő ötlete volt, hogy én legyek Brian, mert bennem látta meg az ehhez megfelelő humort és énektudást. Nem viccelődni kell, hiszen az angol humor lényege, hogy a legnagyobb abszurditásokat is halálosan komoly arccal kell előadni. Ugyanakkor van egy énekesi kihívás is a szerepben, hiszen Brian lírai tenorként szólal meg.
Hogyan lehet ezt nevetés nélkül megállni?
Vannak nehéz helyzetek. Főleg egy, az sem a poén miatt, hanem a zenei megoldás nagyon szellemes. Amikor a filmben Brian azt mondja a tömegnek, hogy ne menjenek utána, és hogy mindannyian egyéniségek, nálunk a kórus válaszol, ismétli el ugyanezt. Valaki erre megszólal a tömegből, hogy én nem. Én pedig elküldöm őket finoman szólva is melegebb éghajlatra, lírai hangnemben, a végeredemény pedig zeneileg nagyon érdekes.
A Sportarénában Eric Idle is fellép. Vele milyen volt a közös munka?
Nem mondhatom meg, mit fog csinálni, de színpadra lép és beszélni is fog. Tavaly nyáron dolgoztam Gerard Depardieu-vel is a Háry János című előadásban. Hajlamosak vagyunk egy furcsa nimbusszal felötvözni a hozzájuk hasonló személyiségeket, de az az igazság, hogy ők is hús-vér emberek, színészek. Depardieu halálosan profin viselkedett, izgult, hogy elfelejti a szövegét. Leizzadt a feszültségtől, mikor előadás előtt meglátta a Szegedi Szabadtéri színpadot. Idle és a darab zeneszerzője, John Du Prez is laza, humoros emberek, akikkel jó együtt dolgozni. Élmény őket személyesen megtapasztalni.
Ungvári Tamás író, aki professzorom volt az egyetemen, állandóan úgy beszélt a nagy írókról, színészekről, mintha közeli barátai lettek volna. Ő mondta, hogy ahhoz, hogy megértsük a művészeket, ahhoz nem kell őket heroizálni és csodálni őket, mint egy szobrot. Hagyni kell, hogy emberként közelítsünk hozzájuk, amit nagyon fontos gondolatnak tartok.
Fotó: Sárosi Zoltán
