A legnagyobb flamand rendező, Jan Fabr mellett edződött, egyébként filmes és fotós Vandekeybus társulata, az Ultima Vez az elmúlt húsz év kemény munkájának köszönhetően, masszív és elragadtatott rajongótáborra tett szert. Nincs kortárs táncegyüttes messze földön, amelynek tagjai két másodperc alatt megcsinálják azt, - a fizika törvényeit legyőzve, - hogy cementes zsákként zuhannak a földre, felpattannak onnan a magasba, majd landolás után még a fejük fölé emelik a lábukat. A tánc evolúciója valahogy így képzelhető el, és nyilván bajnokok lennének, ha létezne ilyen olimpiai szám.
Vandekeybus különleges táncfilmeket is készít, és, ha a magyar közönség ezek alapján azt hitte volna, hogy az emberfeletti fizikai teljesítmény pusztán képi trükk, tavaly a Trafóban, a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy az Ultima Vez kizárólag hozott anyagból, saját testből dolgozik. A társulat huszadik születésnapjára készített, vissza- és áttekintő Spiegel (Tükör) című kompozíció a tánc és a fizikai színház legjavát nyújtja, valamint csak erős idegzetűeknek való. Van benne elég extremitás, vészhelyzet, ellentmondás, full kontakt ahhoz, hogy kicsapja a biztosítékot, illetve megemelje a nézőtér adrenalin szintjét, miközben a pergő képek a tudattalan tájaira kalauzolják a megfigyelőt.
Nos, a gótikus címmel ellátott új produkció, a niuewZwart is meglehetősen expresszív, sőt, még rátesz egy lapáttal. Nem elég, hogy zizegős, gyűrt, néha önálló életet élő, aranyszínű anyag borít mindent, a padlózatot és néha a táncosokat is, élőben játszik egy meglehetősen vad, háromtagú rock-zenekar. A dobhártya szaggató hangerőn kívül még kapunk egy szőke narrátort is, Kylie Walters személyében, aki Peter Verhelst flamand író szövegével kommentálja a színpadon zajló eseményeket. Az utóbbi teljesen fölösleges dramaturgiai elem, mert ettől nem lesz színháziasabb az egész, viszont olyan, mintha egy földtörténeti mjuzikel profi tánckarát próbálná magyarázni egy ufóból kipottyant segédszínész. (Ráadásul a darabnak van egy fiú verziója, ami attól az, hogy abban meg van egy ?versmondó fiú?. )
A hét fiatal táncos között két magyar is található: Mészáros Máté és Vass Imre, nincsen okuk a panaszra, maximum nagyon fognak fájni az ízületeik, ha sokáig turnézik ez a darab. Az előadókelőször csak félhomályban, áttetsző függöny mögött látszanak a színpadon. Anyaszült meztelenül, lomhán mozdulnak, zizegtetik az arany szőnyeget. Mintha egy eltűnt világban volnánk, vagy a világ kezdetén, egy fiktív törzs tagjai gyakorolják a két lábon járást, illetve az archaikus kúszó-mászó mozdulatokat. Megjelenik a narrátor a függöny előtt és belenéz az eltűnt világba, kezdi mesélni a történetet, de előtte maga is előad egy bűvész trükköt, előrántja a varázskendőt és csoda történik, a fénylő lepel magától táncolni kezd. Nem lehet észrevenni, hogy mikor mászik alá a táncos, de nem is kaptunk sok gondolkodási időt, mert lehull a színpadot a nézőtértől elválasztó lepel és nyüzsgés támad az arannyal borított padlózaton, meg alatta is. Bevonulnak a zenészek, mint ideiglenes antropológusok és bevizsgálják a talált embereket, kihangosítják a sóhajaikat, kipréselik belőlük a levegőt, pokoli hangokat hallani. Persze ekkor még nem tudjuk, hogy később az ő hangszereiből jön majd ugyanez.
A dEUS együttesből ismert, a darab zeneszerzőjeként feltüntetett Mauro Pawlowski és két zenésztársa szolgáltatja az élő zenét. A zenekar egy raklapon lebeg a táncosok feje felett később, onnan verik a dobot és tépik a húrokat, nagyon profin.
Sokszor nem lehet eldönteni, hogy törzsi táncot járnak, vagy valami koncerthelyen pogóznak a táncosok, mert múlt és jövő összefolyik. Eltáncolnak mindent, ami emberi, meg azt is, ami egysejtű. Vad szenvedélyek, kitörő érzelmek, vagy az elmúlás feletti szomorúság, alapvető szorongások vannak színpadon. A fragmentált mozgások, a kifacsart mozdulatsorok, a Vandekeybus-i formanyelv nem szorulnak magyarázatra, jó volna néha egy kis csönd. Kicsit hosszan játszanak, van, hogy leül a figyelem, és ott van a narrátor lassító tényezőnek, a végén már őt is lökdösik a táncos vadállatok.
A kirobbanó energiák egyébként végig megtartják az előadást, és a zenekart is a kötelek, amikkel felszerelték a lebegő dobogót. A felső világ, vagyis a gitáros-dobos banda néha leszáll a Földre, az emberek, illetve táncosok közé, és helyre pakolja a kifacsart testrészeiket, amúgy meg zenélnek egyenruhában az ősrobbanásig, amikor aztán üstökösök repkednek, tűzgolyók táncolnak, már éppen nem valami cirkuszi hangosbemondó üvölt.
A nieuwZwart felér egy paradigmaváltással, fel van cicomázva rendesen, és általa minden lehetőség megvan arra, hogy az Ultima Vez egyben egy újcirkuszi társulat legyen.
