Nem mindennapi koncert - A RÁNKI-CSALÁD A MÜPÁBAN

Az, hogy készül az új Bartók-összkiadás, csak haszonnal jár. Nemcsak azért, mert igazán kitűnő előadásban kerül lemezre ezekben az években a szerző minden műve, hanem azért is, mert a felvételeket koncertek előzik meg. És mert ezeken a koncerteken egy meglehetősen feldúsított zenekar játszik: a mai fiatal hegedűművész-generáció két fényes csillaga, Kelemen Barnabás és Kokas Katalin áll az első illetve második hegedűszólam élén, és Perényi Miklós a csellóén. Mindez extra felütést ad a zenekari játéknak, jótékonyan inspirálja az együttest. A közelmúltban hallhattuk ebben a felállásban a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művet, ezúttal pedig a Divertimentót. Az előbbi igazán lemezérett produkció volt (azóta már rögzítésre is került), a három szólamvezető élményszerű szólóival. A Divertimento mintha még nem állna a tökéletességnek ezen a fokán: az első tétel kissé kohézió nélkül szólalt meg, ám a második már ihletett volt. Szellemes, sziporkázó darab, bár nem vidáman szórakoztató, mint ahogy a cím ígéri, sőt, a második tétel kimondottan komor, derű helyett a bartóki fájdalom és tépelődés csendül fel benne. Megírására - a Zenéhez hasonlóan - Paul Sacher adott megbízást, aki együttesével 1940-ben, Bázelben mutatta be a háromtételes, vonószenekari darabot. A mű ezen az estén vélhetően azért került a koncert élére, hogy az említett művészeknek ne kelljen megvárniuk a második részt, mert egyébként a Beethoven, Mozart, Bartók sorrend logikusabb lett volna, hisz a Divertimentót Mozart F-dúr versenyműve három zongorára, K. 242 és Beethoven: VIII. (F-dúr) szimfóniája, op. 93 követte.

Mozart háromzongorás versenyműve "Lodron-koncert" néven ismert, mert Antonia Lodron grófnő és két leánya számára szerezte 1776-ban, Salzburgban. Nem tartozik a mester legnagyobb alkotásai közé, egy rutinból megírt, a szokásosnál kevésbé szellemes darab. Valószínűleg a grófi család képességei nem lehettek kiemelkedőek, mert a zongoristákat nem állítja nagy megmérettetés elé, ezen belül is az első két zongorához képest a harmadik szólama gyakorlatilag continuo szerepet játszik, kíséri, kiegészíti a másik kettőt, többnyire beéri a harmóniák megtámasztásával. Ezt a szólamot ezúttal a Klukon Edit-Ránki Dezső művészházaspár gyermeke, a tizenhárom éves Ránki Fülöp játszotta. Ha briliáns játékra nem is ad módot számára a mű, a kamarazenélést bőven gyakorolhatja benne. Mesterei, partnerei: a szülei, kérdés, átok vagy áldás-e ez egy ifjú művészpalántának. Mindenesetre nem csekély lehetőség ilyen ifjan a Művészetek Palotájában velük és Kocsis Zoltánnal együtt muzsikálhatni. Ha a mű nem is nyújt felkavaró élményt, a szülőknek nem jelent kihívást, Fülöpnek pedig nem ad igazán alkalmat, hogy bemutassa, mit is tud, szórakozásnak igazán igényes és valódi kuriózum volt a családi fellépés.