Nem passzió
Gyöngyösi Levente március 18-án, a Mátyás templomban bemutatott passiója azonban több szempontból is eltér a bachi hagyománytól. Az evangélium megválasztása egyszerre jelzi a nagy előképtől való elkülönülés szándékát (Bach Máté- és János-passiója igen gyakran idézett, zenetörténetileg megterhelt művek), de a tiszteletet, a kontinuitást is. Szövegét tekintve latin nyelvű - Bach a protestantizmus szellemében csak anyanyelvén írt. Bach az adott evangéliumból veszi a szöveget, a kórus az összekötő részekben pedig népdalokat, korálokat (protestáns egyházi népéneket) énekel, Gyöngyösinél az áriák és recitatívók (párbeszédes részek) között a kórus nem népdalokat vagy korálokat (protestáns egyházi népénekeket) énekel, hanem idéz, legfőképp a Zsoltárok könyvéből.
Érdekes, hogy a szerző mintha személyes véleményét ültetné az innen-onnan összeollózott igeversek mögé, ezek segítenék az általa részletesen (a megszokottnál részletesebben) bemutatni kívánt szereplők jellemábrázolásában - Pilátus basszus áriája például a Prédikátor könyvéből ismert hiábavalóságok hiábavalóságára épít, Heródest hedonista uralkodóként festi le a Példabeszédek könyvének igéivel ("mindenütt hagyjuk ott jókedvünk jeleit", "bánjunk el a szegény igazzal, ne kíméljük az özvegyet"), Péter árulás utáni szívszaggató áriája pedig egy Dávid-zsoltár: "Nevetségessé váltam napról napra: aki csak lát, mind kicsúfol."
A szereplők egyéniségének kibontásakor Gyöngyösi a zenei ábrázolás lehetőségeinek maximális kihasználására is törekedett - így például Heródes áriája (kontratenor hanggal) a könnyűzene paródiájaként hat ebben a néhol barokkosan technikás, néhol Sztravinszkij zsoltárszimfóniájára emlékeztető közegben, de példázza az uralkodó felszínességét, könnyelműségét is. Könnyűzenei utalásokat - szintén a könnyelműségre való utalásképpen - felfedezhetünk a kórusban is, amikor Jézus ellen beszélnek. A zenei kíséret nélküli párbeszédes részeknél néhol megakad a darab, lankad a figyelem, de az áriák, a kórus és a zenekar kárpótol végül - színt és lendületet, más irányt képesek venni újra és újra.
Gyöngyösi munkájának egészére jellemző, hogy - a nagyobb lélegzetvételű kompozíciókhoz képest - kevés vonós lép színpadra, és a Passió során végig inkább a fúvósok (főként a fuvola) dominanciája érvényesül. A fuvola és a hárfa lágy ívet ad az egész alkotásnak, az ebből fakadó nyugalom egyébként mindvégig árad a darabból, talán a dallamoknak, talán a hangszerelésnek köszönhetően, de leginkább annak, hogy ez a súlyos alkotás úgy csúszik ki a Purcell kórus és a szólisták száján, valamint az Erdődy kamarazenekar kezéből, olyan megdöbbentő profizmussal és határozottsággal, mintha nem egy másfél órás szenvedéstörténetet, hanem egy gyermekdalt adnának elő.
Gyöngyösi Levente is szolgálóként lépett fel ezen az estén - ő az orgonánál ült, a karmesteri pálcát pedig Vashegyi György vette át. A szólisták a klasszikus, tökéletes hangok megtestesítői: Kovács Ágnes szopránja tiszta, visszafogott és fényes, az evangélista (Kálmán László) tenorja magával ragadó, Jézusé (Kovács István) pedig barátságos, meleg basszus.
A passió élvezhetőségéhez természetesen kell egyfajta befogadói alkat és néhány hangversenyen edzett, kitartó ülőgumó. Amennyiben úgy érezzük, rendelkezünk e két adottsággal, Gyöngyösi Levente Lukács-passiója nem fogja alulmúlni várakozásainkat. Érett, változatosságában is bölcs alkotás, mely segíthet közelebb kerülni a húsvéti örömöt megelőző tragédia titkához.