 |
| Michael Stipe |
- Amikor az eredeti dobosotok, Bill Berry 1997-ben kilépett a zenekarból, és Peter Buck gitárossal, illetve Mike Mills basszistával úgy döntöttetek, hogy trióra fogyva is folytatjátok, volt egy hasonlatod arról, hogy az a kutya, amelyik elveszti a négy lábából az egyiket, végül is ugyanaz a kutya marad, csak meg kell tanulnia másképpen szaladni. Most egy évtized elteltével már úgy érzed, hogy sikerült újra rendesen megtanulnotok szaladni?
- Igen, sőt már azt is megtanultuk, hogyan ugráljunk, hogyan ugorjunk át karikákon például. (mosolyog) Az elmúlt évtizedet trióként töltöttük, néha könnyebb, néha nehezebb, és néha annyira nehéz, hogy amiatt lesz könnyebb.
- Bill Berry az elmúlt években egy-egy koncerten is feltűnt, néha egy-egy számra be is ült a dobok mögé. De 2007-ben egy stúdiófelvételt is rögzítettetek a régi felállásban: a #9 Dream című John Lennon-feldolgozást az Amnesty International darfuri segélylemezére, a Make Some Noise-ra. Milyen élmény volt egy évtized után újra együtt dolgozni a stúdióban?
- Remek szórakozás volt. Végül is egy feldolgozást rögzítettünk, ami nagyon más, mint egy saját dalt készíteni, egy nagyon híres szám feldolgozását, ráadásul nemes cél érdekében. Baráti hangulatban zajlott a dolog, jó volt Bill-lel lenni a stúdióban.
- Bill Berry ott volt veletek dobosként akkor is, amikor szintén 2007-ben beiktatták az R.E.M.-et a Rock And Roll Hall Of Fame-be is. Jelentett ez bármiféle jelképes határvonalat? Bő negyedszázados karrier után ti is gondoltok már néha úgy a zenekarra, mint egy intézményre, amely felelősséggel tartozik a közönségnek? Vagy ez csak egy újabb díj volt számotokra a sok közül?
- Nagyon megtisztelő volt ez az elismerés. Ennyi. (nevet)
- Ha a legutóbbi évtizedeteket nézzük, az R.E.M. már sokkal népszerűbb Európában, mint otthon Amerikában. Mivel magyarázod, hogy itt Európában maradt meg a leglojálisabb rajongótáborotok?
- Nem tudom. De nagyon boldog vagyok, hogy így van. (elneveti magát)
- Az est.hu legutóbbi R.E.M.-interjúja 2004-ben, az Around The Sun album megjelenése idején készült Mike Millsszel, úgyhogy most inkább az azóta történt dolgokról szeretnék érdeklődni, de azt azért még megkérdezném, hogy neked személy szerint melyek a kedvenc R.E.M.-albumaid az elmúlt negyedszázadból. Megvannak a fix favoritjaid vagy mindig változnak?
- Inkább csak kedvenc dalaim vannak, minden lemezen. Mostanában nagyon divatos rosszakat mondani az Around The Sunról, de arról például az Electron Blue az egyik legnagyobb kedvencem, amit valaha rögzítettünk. Nagyon szeretem az Accelerate-et, imádom, hogy milyen rövid és milyen lényegre törő. De azt hiszem, még mindig a New Adventures In Hi Fi (az eredeti négytagú felállás utolsó albuma 1996-ból - a szerk.) az egyik kedvenc lemezem.
- Az Around The Sun albumról utólag nagyon rosszul vélekedik szinte mindenki. Még ti magatok is úgy beszéltek róla, hogy tévút volt, Peter Buck például hallgathatatlannak nevezte. Nekem speciel nincs vele bajom, maximum a tempójával.
- Igen, nagyon középtempós album.
- Viszont jól megírt, szépen megcsinált, értékes és emlékezetes dalok vannak rajta. Nem értem, miért szidják annyira.
 |
- Én sem értem (nevet)
- Szóval te azért szereted?
- Részeiben igen. Abban egyetértek Peterrel és Mike-kal, hogy bár igazán remek dalokat írtunk, eltévedtünk a felvételek során. A lemezkészítést túlságosan elnyújtottuk, tényleg túl hosszú ideig tartott. Utána újra meg kellett tanulnunk, hogyan vegyünk fel egy lemezt, az Accelerate felvételeinél pont ezt próbáltuk, és azt hiszem, sikerült is.
- A producerváltás is ennek a része volt?
- Igen, de semmi rosszat nem mondhatunk Pat McCarthyról, aki a megelőző egy évtized R.E.M.-lemezeinél, az Up, Reveal és Around The Sun albumoknál bábáskodott. Ő nagyszerű producer. Az igazat megvallva ez az egész sokkal inkább a zenekarról, mint a producerről szólt. Sokkal inkább mi hármunkról.
- Az új produceretek, Jacknife Lee korábban a Snow Patrol (Final Straw, Eyes Open), a U2 (How To Dismantle An Atomic Bomb), a Kasabian (Kasabian) és az Editors (An End Has A Start) mellett dolgozott. Hogyan esett épp rá a választásotok? Melyik munkája győzött meg benneteket?
- Inkább a híre. The Edge a U2-ból óriási segítségünkre volt abban, hogy rájöjjünk, Jacknife Lee remek producer lenne most az R.E.M. számára. Nagyon jó barátai vagyunk a U2-tagoknak, és nagy rajongóik is, ahogy ők is nagy rajongóink. Gyakran megyek is hozzájuk tanácsért, sokat beszélgetünk. The Edge úgy gondolta, Jacknife Lee megfelelő producer lenne számunkra, mivel ők is jól tudtak együtt dolgozni vele. Ehhez persze tudni kell, hogy Jacknife is ír fickó.
- Mit adott hozzá a lemezhez?
- A mélységes kíváncsiságát, ami nagy segítségünkre volt a stúdióban. Ez felbátorított minket.
- A lemezen az mindenesetre hallatszik, hogy újra élvezitek a rockzenét, a gitárokat, az energikus, gyors dalokat.
- Egyszerűen csak azt reprezentálja, hogy éppen hol tartunk mint emberek és mint zenekar. Többet nem is nagyon kérhetünk a művészetben, a zenében egy alkotástól, mint hogy pontosan reprezentálja az alkotás pillanatát. És az Accelerate ennek meg is felel.
- Az Accelerate albumon igencsak politikusak a dalszövegeid. Már az Around The Sun is politikusabb volt az előző néhány albumnál, de ez most még inkább az. Nekem az egyik kedvenc R.E.M.-lemezem, az épp húsz éve, 1988-ban megjelent Green jut eszembe leginkább párhuzamként.
- Én magam nem vonnék ilyen párhuzamokat, de te attól nyugodtan tegyed (nevet). Azt hiszem, ez egy jó meglátás.
- Az új lemez Until The Day Is Done című dala például olyan nagy protest songokhoz hasonlatos, mint a Dylan-féle Masters Of War vagy Lennontól a Working Class Hero.
- (nagyon komolyan) Köszönöm! Nagy dicséret ez. Ez csak egy dal, de nagyon elégedett vagyok vele. Számomra ez az Around The Sun albumon szereplő I Wanted To Be Wrongnak a testvérdala, annak a számnak a nővére. Mindkettő nagyon hűvös, nem fikcionalizált, nem hiperbolikus, most nem jut az eszembe, mi is a jó szó rá, valamelyest romantikus, de nagyon sötét vízió az országunkról, majdhogynem reménytelen képet fest, de a reménytelenségben is keresi azt, ami szerintem az országom lényege, az emberi szellem lényege. Az országom reprezentálja az emberi szellemet, azt, hogy képesek vagyunk felülemelkedni azon, amik vagyunk, alkotni valami magunknál nagyobbat, részesévé lenni egy kísérletnek, annak a próbálkozásnak, hogy feljebb emeljük az emberi szellemet és a lehetőségeinket. Igazán hiszek abban, hogy ez Amerika, azt hiszem, ezt jelképezi valamilyen szinten. A valóság nyilvánvalóan a közelében sincs a lehetőségeknek, az álomnak. De ez az álom továbbra is megvan, azt hiszem, a világon sok helyen.
- Mennyire lehet, mennyire szabad keverni a zenét a politikummal?
- Nem szeretem a politikus zenét, szóval az a tény, hogy politikus zenét csinálunk, szinte kellemetlenül érint. Hiszem, hogy a dalok elsősorban dalok, mielőtt még politikai kirohanások vagy dicshimnuszok lennének. Amikor zenét hallgatok, nem szeretem, ha prédikálnak nekem vagy kioktatnak én nem ezért hallgatok zenét! Szeretném remélni, hogy az olyan dalok, mint a Living Well Is The Best Revenge, az I Wanted To Be Wrong vagy éppen az Until The Day Is Done gyönyörű, érzelmi élményt jelentenek. Zeneműként előbb közvetítenek egy érzést, érzelmet, mint politikus üzenetet.
- Az előző amerikai elnökválasztás idején, 2004 őszén a Vote For Change turnéval kampányoltatok, olyan előadók társaságában, mint Bruce Springsteen vagy a Pearl Jam. A 2008-as választáshoz is igazítotok valami hasonló akciót?
- Nem tudom, egyelőre semmi nincs tervbe véve. De nagyon lelkes vagyok annak a lehetőségétől, hogy Obamát választhatják elnöknek. Azt hiszem, ő valami olyasmit képvisel, amit az ország keres, valamit a politikai rendszeren kívül, a karrierpolitikusok világán kívül, Washingtonon kívül. Végre itt van valaki, aki tényleg a változást képviseli, és azt hiszem, az ország készen is áll rá. Több mint hét évnyi Bush-adminisztráció és egy teljesen szükségtelen háború után, azt hiszem, itt az ideje? Az R.E.M. november végéig turnézik, szóval nem tudom, mi fog történni a választások idején. Most egyelőre boldog vagyok azzal, hogy interjúkat adhatok, és elmondhatom, mit gondolok az országom jelenlegi helyzetéről és arról, hogy mi tenne jót neki.
- Az Accelerate album deluxe kiadásához járó bónusz-DVD-n, a 6 Days című dokumentumfilmben azt mondod, hogy zeneileg számodra a néhai T.Rex együttes hangzása jelentette a legnagyobb inspirációt az új lemezhez?
- Tényleg ezt mondtam volna?
- Igen, ott van dokumentálva a DVD-n!
- Oké, elfogadom. (elneveti magát) Nem emlékszem, hogy mondtam volna, de lehet, hogy így történt. Imádom a T.Rexet!
- Ahogy te vagy Morrissey mellett talán a leghíresebb rajongója a legfontosabb amerikai glam-rock zenekarnak, a New York Dollsnak, sőt Todd Haynes Velvet Goldmine című glam-rock filmjének is te voltál a producere. A glam-rock fénykora pont a tizenéves korod első felére esett, felmerül hát bennem a kérdés, hogy szerinted a glam szabadsága, szabadossága, szexuális kétértelműsége, camp esztétikája nagy hatással volt-e az identitásod kialakulására is és itt a szexuális identitásra is gondolok.
- Igen, azt hiszem. Tizenévesen, főleg ha queer vagy (a meleg, homo- és biszexuális szavakkal hadilábon álló Michael Stipe ezt a jóval tágabb jelentéstartalmú, régimódi kifejezést szereti használni magára - a szerk.), folyamatosan megkérdőjelezed a szexualitásod, és próbálsz példákat találni, más embereket, akik olyanok, mint te, akik hasonlóan gondolkodnak. De ami azt illeti, a glam nem tizenéves korom elején érintett meg, hanem már csak jóval később. A glam-rockra akkor találtam rá, amikor már vége volt. A glam nekem a punk-rock után jött be: először a CBGB klub előadóit fedeztem fel, a Talking Heads, Patti Smith és a Television zenéjét, ami már visszautalt Iggy és a Stooges, a New York Dolls vagy a T.Rex dolgaira.
- Az új albumotok beharangozó kislemezdala, a Supernatural Superserious is tinédzserkori kételyekről, megalázottságról, bizonytalanságról, bűntudatról szól. Ez a te kamaszkorodra is jellemző volt?
- Efféle bűntudat nem nagyon. De bizonytalanság persze volt és még mindig van bennem, még így felnőttként is, sőt mindnyájunkban van, akár beismerjük, akár nem. De tinédzserként főleg bizonytalansággal vagyunk tele, az a tinédzserlét része.
- Ha már a tinédzsereknél tartunk: te vagy a keresztapja Kurt Cobain és Courtney Love lányának, Frances Bean Cobainnek, aki pont a napokban ünnepli a 16. születésnapját. Mivel fogod meglepni?
- Egy telefonhívással. Felhívom innen a turnéról, és boldog születésnapot kívánok neki. Pontosabban eléneklem neki a Happy Birthdayt. Általában ezt szoktam, ha nem tudok személyesen ott lenni.
- Korábban ritkán vettél fel dalokat az R.E.M. keretein kívül, de az utóbbi két-három évben hirtelen megszaporodtak a különféle közreműködéseid: énekeltél a New York Dolls (One Day It Will Please Us To Remember Even This) és a Placebo legutóbbi lemezén (Meds), a Gainsbourg-dalok angolverzióit tartalmazó tribute albumon (Monsieur Gainsbourg Revisited), továbbá egy jótékonysági EP-re Chris Martinnal, a Coldplay énekesével közösen rögzítettél egy Joseph Arthur-feldolgást (Into The Sun).
- Egyszerűen csak arról van szó, hogy sok embert ismerek a zenei világban, adódnak ezek az alkalmak, és néha izgalmasnak ígérkezik valami mást kipróbálni. Ezeket a buli kedvéért csináltam, kivéve a Joseph Arthur-dal feldolgozását. Mint amerikai, kötelességemnek éreztem, hogy tegyek valamit a Mexikói-öböl menti térségért a Katrina hurrikán után. Úgy éreztem, hogy ez a projekt segít arra kényszeríteni a médiát, hogy ne feledkezzen el arról, ami történt, és emlékeztesse az amerikai állampolgárokat arra, hogy ez egy továbbra is aktuális probléma azok számára, akik abban a régióban élnek.
- Chris Martint valamennyire az örökösödnek, utódodnak tekinted? Vagy a fiatalabbak közül esetleg valaki másban látsz hasonlóságot?
- Zeneileg kollégákként gondolok rájuk, a kortársainkként. Chris 32 éves, azt hiszem, én meg 48 vagyok, szóval 16 év különbség van köztünk (Chris Martin 1977-es születésű, tehát a különbség valamivel több 17 év - a szerk.). De Patti Smith-t és Bruce Springsteent is kollégáimnak és kortársaimnak tekintem, akik pedig 13-15 évvel idősebbek, mint én (Smith 1947-es, Springsteen 1949-es születésű - a szerk.). Nem az életkor, sokkal inkább az attitűd a kérdés, az, ahogy a munkádhoz közelítesz, illetve a zene iránt érzett szereteted.
- Kik a kedvenc új előadóid, melyek a kedvenc albumaid mostanában?
- Ebben a pillanatban a legnagyobb kedvencem Santogold albuma...
- Szerintem az az év legjobb női poplemeze!
- ? de nagyon tetszik az MGMT is.
- Az meg számomra egyenesen az év albuma eddig! Ők egyébként épp tegnapelőtt játszottak a Sziget fesztiválon és velük is készítettünk interjút.
- Nagyon szeretem a Nationalt is, ők koncerteztek is velünk az előzenekarunkként. Az Editors is turnézott velünk, az is nagyszerű együttes. Tegnap Salzburgban, egy fesztiválon, ahol játszottunk, Mike Millszel együtt megnéztem a Ladytron koncertjét, és az is elképesztő jó volt.
- Az R.E.M. a kilencvenes évek elejétől a legmenőbb rendezőkkel készíthette klipjeit (Spike Jonze, Mark Romanek, Stéphane Sednaoui, Tarsem, Garth Jennings, Jonathan Dayton és Valerie Faris), néhány hete azonban azt nyilatkoztad, hogy a zenei videót már halott médiumnak tartjátok, ezért a jövőben már nem is akartok tradicionális értelemben vett klipeket készíteni.
- Igen, azt hiszem, a videoklipek korának vége, lejárt az ideje. Az internet, a YouTube sokkal fontosabb és hatásosabb már ezen a téren, mint az MTV, ez köztudomású. Ez persze nem minősíti negatívan most az MTV-t, hiszen még mindig életképes forrása a szórakoztatásnak és a popkultúrának. Az internet még nem létezett a videoklip fénykorában, ahogy a videoklip sem létezett a rádió fénykorában. Ezek mindig felváltják az előzőt.
- Szóval az internet megölte a videoklipsztárt, ahogy a híres dal kifordítása mondja?
- Pontosan.
- Hogyan látod az R.E.M. jövőjét öt év múlva?
- Fogalmam sincs, hol leszünk öt év múlva. Annyit tudok, hogy alkottunk egy életművet, amire nagyon büszke vagyok. Nincs kitűzött célunk és nincs konkrét elképzelésünk arról, hogy mit tartogat a jövő. Azt hiszem, ez a hozzáállás a múltban is mindig jót tett a zenekarnak. Ez így teljességgel megfelel nekem: minden nap csak egy nappal tudok többet, lesz, ami lesz.
