Irodalmi pályáját slam poetry szerzőként kezdte. Hogyan találkozott ezzel a műfajjal, és mi fogta meg benne?
Szinte pontosan tíz évvel ezelőtt, amikor az érettségire kellett (volna) készülnöm, rábukkantam egy videóra, aminek az a címe, hogy Akkezdet Phiai: Slam Poetry. Először fogalmam sem volt, mit hallgatok, de már akkor tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Hogy mi fogott meg benne, csupán később lett világos. Az említett videó valójában hangfelvétel, tehát a szöveg minőségén kívül minden más elvész, ami a slam poetry sajátossága: az élő előadás, a pulzáló atmoszféra, a közönség azonnali reakciói stb. Végül 2013-ban léptem fel először slamversenyen, és csak ott jöttem rá, miért vonzott annyira a műfaj: soha nem tapasztaltam még korábban akkora szabadságot, mint amit akkor a színpadon. És ez azóta sem változott.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy a slam olyan, mintha álarc mögé bújna. Ezt hogyan értette?
Bizonyos értelemben mindannyian álarcot viselünk, ez alól egy átlagos slamverseny fellépői sem kivételek. Nem pejoratív kijelentésnek szántam, inkább életszerű jelenségről van szó, amit a saját bőrömön is tapasztalok. Viszont ami sokkal fontosabb, az az ön által idézett mondatom folytatása: „Az álarc mégis folyton lekerül a színpadon.” Nem számít, ki milyen álarcot visel az életben vagy hogy kinek mutatja magát, mielőtt fellépne a színpadra, csakis az, miként használja ki azt a három perc tizenöt másodpercet, amit ott tölt. Számomra erről szól a slam: a szabadságról, az őszinteségről és a bátorságról, amikor valaki önmagát kínálja tálcán akár több száz ember előtt.
Egy beszélgetésben elárulta, hogy ráunt a slam poetry politikai témáira. Talán ennek a lírai műfajnak a direkt szókimondása zavarta?
Egyáltalán nem. Inkább az zavart, hogy bármennyire is szélsőségesen hangzik: semmi újat sem tudunk már közölni politikai témában. Eleve azok az emberek, akik akár nézőként, akár fellépőként részt vesznek ilyen eseményen, javarészt tisztában vannak az ország helyzetével és problémáival, valamint nyíltan kormányellenes nézeteket vallanak, talán ezért is gyűlnek össze szívesen. Ezzel viszont az a probléma, hogy hiába pufogtatjuk az éppen aktuális politikai közhelyeket, és hiába ért velünk egyet a közönség, érdemben semmi sem változik: önjelölt Zarathustraként maradunk a hegyen.
Egyszer egy fiatal előadótól a következő mondatot hallottam: „Hiányoznak a náci slammerek.” Ebben több igazság van, mint elsőre gondolnánk. Nincs kommunikáció vagy eszmecsere a két „oldal” között, hanem egymás egyforma viccein röhögünk, ami ugyanolyan öncélú, mint egy hétköznapi Facebook-komment a miniszterelnök oldalán. Az már csak ráadás, hogy mondjuk egy O1G-s poén néhány éve még elment a színpadon, de ma már unalmas, sőt sokszor inkább kínos. Szerintem felesleges azt várni a slamtől, hogy politikai irányzat legyen – vannak ugyan, akik szerint pontosan erre lenne szükség, ám ahhoz vajmi kevés a fent említett mentalitás –, bőven akadnak fontosabb és mélyebb témák, amikkel a művészet határain belül foglalkozhatunk.
Később prózaírásra adta a fejét. Nem akárkinek munkacímű regénye megírását Móricz Zsigmond-ösztöndíj segíti. Hogyan született a késztetés, hogy műfajt váltson?
Régóta érlelődik bennem a regényírás vágya, eddig úgy éreztem, nem állok készen rá. Az, hogy tavaly sikerült elnyernem a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, leginkább az egyik legkedvesebb barátomnak, Horváth Florenciának köszönhető, ugyanis neki mutattam meg először azokat a szövegrészleteket, amelyeket végül beadtam a pályázatra. Még most is rengeteg kérdés és kétely maradt bennem.
Miről szól a készülő regény? Honnan merítette a témát?
Leginkább emlékekből, élményekből merítek, ennélfogva kifejezetten személyes, néha egyenesen intim gondolatokat próbálok papírra vetni. A készülő regény egyfajta önvallomás lesz. Akadnak fikciós elemei is, de amennyire én látom, az ember számára kétféle valóság létezik: az általános, mindenki számára érzékelhető és az egyéni, szubjektív. Ki dönti el, hogy melyik a fontosabb vagy hitelesebb? Többek között erre a kérdésre, illetve a bűntudat és a bűnbánat témakörére szeretnék reflektálni.
Újságíróként is tevékenykedik. Milyen témák, ügyek keltik fel az érdeklődését?
Leginkább olyan témák érdekelnek, mint például az oktatás- és az egészségügy helyzete, valamint a környezetvédelem.
Sokak szerint a sajtószakma elsajátítása számos előnnyel kecsegtet egy kezdő író számára: tömörségre, pontosságra, fegyelemre szoktat. Mit gondol erről?
A munkából adódóan igyekszem több forrásból is tájékozódni, továbbá elengedhetetlen, hogy egy újságíró figyelemmel kövesse az aktuális eseményeket, naprakész legyen. Szóval bővebb és gyakran frissebb információkkal rendelkezem, mint egy átlag olvasó. Azt azonban nem hiszem, hogy a prózaírásban ez segítene. E téren inkább az olvasmányaimra és a slam poetrynek köszönhető tapasztalataimra tudok hagyatkozni.
Egyik szép sora így hangzik: „Magyarország Európa legmélyebb sóhaja.” Kifejtené, mire gondolt a költő?
Úgy vélem, az elmúlt bő száz év alatt alapvetően nem változott az átlag magyar mentalitás. Ha visszatekintünk a történelemre, sajnálatos módon mind a mai napig ugyanazokat a hibákat követtük és követjük el, anélkül, hogy okulnánk belőlük, és elkezdenénk emberként viselkedni egymással. Viszont amíg alázat helyett a kivagyiság, párbeszéd helyett a fröcsögés, kollektivizmus helyett az egocentrizmus a mérvadó attitűd itthon, addig soha nem oldjuk fel a turáni átkot, és esélyünk sem lesz normális jövőképre – erre akartam utalni az említett idézettel.
Egy beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy ha az ember ír, kötelessége csodát tenni. Ezt hogyan értette? Önnek sikerült már?
Az írás nálam afféle küldetéstudattal párosul. Ennek nem tudom az okát, de már a legelső slamszöveg megírásakor jelen volt az érzés. Úgy gondolom, hogy ha valaki írásra adja a fejét, ahhoz magasztos cél kell. Nincs köntörfalazás, megalkuvás, mindenáron meg kell haladnunk a korlátainkat. Amennyiben ez megvalósul, lényegében csoda történik. Nem hiszem, hogy nekem ez eddig sikerült volna, de abban sem vagyok feltétlenül biztos, hogy egy írónak éreznie kellene ilyesmit, mert az könnyen a visszájára fordulhat – inkább az olvasóra bíznám a kérdést.
Írói mentora Bartis Attila. Hogyan zajlott és mit adott az ön számára ez az együttműködés?
Miután kihirdették a tavalyi ösztöndíj nyerteseit, durván öt hónap telt el, mire vettem a bátorságot, hogy felkérjem a mentoromnak Bartis Attilát. Szerencsére éppen akkor érkezett haza Jáváról. Akkortól havonta találkoztunk nála, és vagy a kezdetleges szövegmutatványaimat boncolgattuk, vagy órákon keresztül csak beszélgettünk. Azóta is igyekszem megfogadni a tanácsait, és elmondhatatlanul hálás vagyok neki, hogy a bizalmába fogadott. Úgy érzem, van köztünk valami láthatatlan összhang, amit nem igazán tudnék megmagyarázni, de hatalmas erőt merítek belőle. Ez kihívás is, hiszen ha valakinek, akkor neki nem szeretnék csalódást okozni.
Bartison kívül mely írókat tekinti példaképnek, és miért?
Krasznahorkai Lászlót, Nádas Pétert, Konrád Györgyöt és Esterházy Pétert szeretném kiemelni. Az ok elég egyszerű: miattuk érzem úgy, hogy az olvasás iránti rajongás tisztelettel és büszkeséggel párosult bennem.
Mit tapasztal az ismeretségi körében: érdekli a mai fiatalokat a kortárs szépirodalom? Kukorelly Endre az olvasás évét olvasás Évára keresztelte át, arra utalva, hogy főként a hölgyek vesznek a kezükbe könyvet. Mit lehetne tenni mostanság az írott kultúra népszerűsítése érdekében?
Szerencsére a barátaim, ismerőseim java része kötődik az irodalomhoz, sőt a nemi arányok terén sem látok kimondottan különbséget. Persze ismerem a szomorú statisztikákat, mégsem hiszem, hogy az irodalom népszerűsítésével lenne probléma. Sokkal inkább a fogyasztói igények elképesztően alacsony minőségével van. Ideje már kinevelnünk egy olyan generációt, amelynek a számára nem szitokszó az olvasás, épp ellenkezőleg: az legyen ciki, ha valaki nem tud felsorolni három-négy könyvet, amit az elmúlt pár hónapban olvasott. Ehhez azonban kismillió Insta-vers vagy TikTok-videó sem elég: az alaptantervet kellene gyökerestül megreformálni, mert amíg ugyanazok a kötelező témák és olvasmányok, mint a nagyanyáink idejében, addig a statisztikák sem fognak változni.
Ha a regénye elkészül, vannak-e további irodalmi tervei? Esetleg folytatja a slammeri karrierjét?
Ez nagyban függ a visszajelzésektől. Ha például a mentorom vagy egy-két közeli barátom, aki otthonosan mozog a szakmában, azt mondja, hogy dicséretes a próbálkozás, de a továbbiakban inkább ne erőltessem, akkor egykötetes szerző maradok. Amúgy szeretném folytatni a prózaírást, tervben is van még két másik regény, de egyelőre az elsőt szeretném befejezni, és csak utána foglalkoznék a következővel. A slam most annyira háttérbe szorult az életemben, hogy szinte csak a szombathelyi események szervezésére fókuszálok. Most úgy látom, ebben a formában nincs több mondanivalóm. Amiről beszélnék, azt inkább a papírral osztanám meg.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
