2004 óta művészeti vezetője a Zempléni Fesztiválnak, amelynek rezidens zenekara a Budafoki Dohnányi Zenekar. A megnyitón hangsúlyozták: országos fesztiválról van szó, mégis sok tekintetben a térségi törekvéseket helyezik középpontba. Kiknek szól a fesztivál?
Amikor 2004-ben átvettem a Zempléni Művészeti Napok vezetését a Liszt Ferenc Kamarazenekartól, nehéz örökséget kaptam. Rolla János és Merényi Judit egy élvonalbeli zenekar nemzetközi kapcsolataira építve elsősorban egy zeneértő közönséget szólított meg. Én más alkat vagyok, távol áll tőlem az elitista szemlélet. Nem tekintem feltétlenül bűnnek a közízlést, és kontraproduktívnak tartom a felvilágosító attitűdöt az igazi kultúra értékeivel kapcsolatban.
Akkoriban a Budafoki Dohnányi Zenekar sem volt az, ami mára lett; sokan ifjúsági zenekarként tekintettek rá, vagy azt is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán érdemes volt a rendszerváltás után Budafokon létrehozni az együttest. Akkoriban az is felmerült bennem, hogy társakat keresek a fesztiválhoz, azonban az Óbudai Danubia Zenekarral elindított együttműködés egy-két év után elhalt. Amikor elvállaltam a fesztivál vezetését, a Budapesti Nemzetközi Kórusverseny miatt már komoly turisztikai, szervezési tapasztalatokkal rendelkeztem, a környék bejárása után pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy fantasztikus potenciállal rendelkező régió, ami iszonyatosan el volt maradva elsősorban turisztikai infrastruktúrájában. Szép feladatnak tűnt ezt felépíteni.
Miért érdemes a fővárosból ellátogatni a Zempléni Fesztiválra, amikor a fellépők jelentős részét Budapesten is meghallgathatja a közönség?
Év közben az emberek jelentős része nem képes egyensúlyt teremteni a munka, az aktív kikapcsolódás és a pihenés között. Folyton úgy érzi, hogy valamiből kimarad. A nyári szabadságoknak egészen más a pszichés mechanizmusuk. Kiszakadunk a mindennapokból, és megnézzük, meghallgatjuk, amit év közben elmulasztunk. A fesztivál erre kínál lehetőséget.
Megjegyzem: az aktív értelmiség és a menedzserréteg katasztrofális viszonyban van a hétköznapjaiban a kultúrával, egyszerűen el sem jut egy koncertre vagy előadásra. Mára az is kiderült, hogy míg az 1990-es években elsősorban néhány száz budapesti értelmiségi töltötte meg a fesztivált, addig mára a helyi közönség vált meghatározóvá. Én kimondottan fontosnak is tekintettem, hogy jó kapcsolatot alakítsak ki a helyiekkel, és ehhez kapóra jött az engem jellemző szokatlan közvetlenség. Az eleje vakrepülés volt.
Mikor érezte, hogy megvalósult az elképzelése?
Három-négy év elteltével. Akkor kértem fel Turjányi Miklóst – aki korábban tanácsadóként vett részt a munkában –, hogy legyen a fesztivál igazgatója, és ezzel megszabadultam a pénzügyi és szervezési feladatok jelentős részének terhétől. Kultúrát adni pedig a könnyebbik feladat.
Idén a jegybevételek felét a koraszülöttmentőknek ajánlották fel, a megnyitón Turjányi Miklós azt mondta: megkaptak egy már nem remélt támogatást, így nyílt módjuk az adományozásra. Nehézséget jelent a fesztivál költségvetésének előteremtése?
Minden évben kérdéses, hogy mekkora támogatást remélhetünk, ezek egy részéről még most csak szóbeli ígéretünk van. Tavaly relatíve könnyebb volt, mert a járványhelyzet miatt csaknem az összes nyári fesztivál elmaradt, így magától értetődőbben jutottunk támogatáshoz. Tavaly özönlöttek az emberek abban a reményben, hogy az együttléttel a járvány okozta bezártság végét is ünneplejük. Azonban eltelt egy év, és ismét folyamatos félelemben élnek, és ezt az óvatosságot a jegyértékesítésen is megérezzük.
A fesztivál egyik izgalmas programja volt a Bartók&Jazz koncert, amelyen A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára jazzes feldolgozása hangzik el, utóbbit Ön vezényelte. Miért érdemes szétcincálni a Bartók-művet?
Szó sincs szétcincálásról. A tudatlanság és az álbeavatottság az oka, hogy minden modern újragondolást ekként minősítünk. A Sárik Péter elképzelése szerint átdolgozott Kékszakállút már felvettük, és júniusban leadta a Bartók rádió. A művet – néhány hozzászólásban – a Facebookon is szentségtörésnek minősítették, bár megjegyzem: a szörnyülködők egy része vélhetően nem is hallotta. Bartók ügyében – most már elég öreg vagyok, hogy kijelenthessem – katasztrofális a hozzá nem értés. Kocsis Zoltán halálával ráadásul hatalmas űr keletkezett. Előadtuk a fesztiválon a Goldberg-variációkat is Joseph Rheinberger és Max Reger kétzongorás változatában, mégsem kaptak szívükhöz a Bach-rajongók. De hosszan sorolhatnám a példákat, teljesen természetes dolog, hogy minden korszak igyekszik valamit kezdeni a korábbi időszakokból rámaradt alkotásokkal, ez a művészet lényege.
Sárik Péter átiratában minden bartóki hang megmaradt, de miben tér el?
Péter átalakította az opera dinamikáját, és kitalált egy bizonyos kommentmechanizmust: a saját dallamaival, ötleteivel színezi a Bartók-művet. Ami a nehézséget jelenti, hogy Bartók mindhárom színpadi műve tele van írva utasításokkal. Ezek olyan korszakban születtek, amikor a zeneszerző úgy érezte: már az előadóművészekben sem bízhat, ezért azt hitte, hogy ha mindent leír, akkor az elképzeléseit könnyebben megvalósítják. Ám a végeredmény: követhetetlen, kezelhetetlen és megtanulhatatlan. A csodálatos mandarinnak negyven felvételét hallgattam meg, mielőtt először vezényeltem, és ültem a kotta fölött azzal, hogy ezt lehetetlen megcsinálni. A felvételek többsége egyébként tele van következetlenségekkel, pedig a bartóki életmű logikájából rengeteg dolog kiolvasható.
Azt mondtam Sárik Péternek: „Te jazz-zenész vagy, csináljunk groove-ot, és engedjük el a metronómváltásokkal agyoninstruált ütemeket.” Meggyőződésem, hogy semmiben nem sérült a bartóki gondolat. Ez a változat közel hozza Bartók operáját azokhoz, akik számára mindez nem olyan könnyen birtokba vehető. Szentségtörés kimondani, de a Kékszakállú első ajtóig tartó bevezető része zeneileg nagyon nehezen befogadható. Aki jazzszeretőként hallgatja, meg lesz róla győződve, hogy ezek jazzharmóniák. Hiszen a jazz éppen azt az eszközt használja, amit Bartók: egyre több felhangot vesz birtokba.
Semmi okunk nincs arra, hogy azt gondoljuk: Bartók mindezt kikérné magának.
A Budafoki Dohnányi Zenekar néhány éve még a bevételeinek háromnegyedét a piacról „szedte össze”, a tao eltörlése után komoly nehézségei voltak, azonban az idei évtől jelentősen megemelt állami támogatásban részesül.
Kapunk is érte hideget-meleget. Az alapvető probléma, hogy nem sikerült jelentősen meghaladnunk a rendszerváltás előtti állapotokat. A Covid rávilágított, hogy mennyire törékenyek vagyunk, és pusztán a rövid távú érdekeinket tartjuk szem előtt. Rég szükséges lenne a zenekari rendszer reformja, ám ezt nem felülről kellene várni, hanem a szakmának kellene közösen lépnie. A BDZ-ben most kiváló zenészek ülnek, az ország legjobb zenekarai közé tartozik.
Hamarosan indul a következő évad, a bérletes sorozatban a klasszikusoké a főszerep, de akadnak kortárs művek és még John Williams is. Hogyan alakul az évad?
A zenekarral arra vállalkoztunk, hogy megszerettessük az emberekkel a zenét, és ami nagyon fontos: a következő generációnak is megmutassuk, hogy ez – azon túl, hogy érték – élvezetes időtöltés. Ezzel együtt egy széles körű, klasszikus repertoárral rendelkező együttes vagyunk, amely előszeretettel vállalkozik például kortárs művek bemutatására is. John Williamsnél – a Megérthető zene sorozatban – azt szeretném megmutatni, hogy ugyanazt az építkezési technikát használja a műveiben, amelyet Wagner is.
Nyilvánvalóan másképpen kell összeállítani egy zeneakadémiás sorozatot, egy koncertet a sportcsarnokban vagy egy céges rendezvény programját. Bizonyos közönségrétegek szinte teljesen eltűntek az elmúlt évtizedekben, és ha ezzel a jelenséggel nem kezdünk valamit, hamarosan nem lesz kinek játszanunk. Az új generációt is meg kell szólítanunk, és ha ez könnyebben megy Az eastwicki boszorkányok – kiváló – zenéjével, akkor semmi okunk a szégyenkezésre.
A nyitóképet Csibi Szilvia készítette.
