Nem vagyunk kinn... - KÉTEZERHETVENHÉT

Pedig Bond él és virul, mi több, ír is  -  amint azt a Kamra friss bemutatója bizonyítja; Kétezerhetvenhét címen három, már az ezredforduló után született egyfelvonásosát vitte színre Zsámbéki Gábor. Mindhárom magyarországi bemutató, sőt, a harmadikként játszott Embereknek a Kamra előadása az ősbemutatója.

 

Az egyfelvonásosok együtt, egymás mellett játszása megalapozott döntés: mindhárom a nem túl távoli jövő diktatórikus berendezkedésű világában játszódik. A színház előcsarnokában  - talán az el nem készült műsorfüzet pótlásaként  -  jól szerkesztett írások ismertetik az elmúlt századok utópiáinak és a múlt század negatív utópiáinak reprezentánsait. A Morus Tamástól Orwellig, Bradburyig ívelő példák természetesen tematikai és nem minőségi viszonyítási alapként szolgálnak. Noha okoz némi lelkifurdalást első hallás után nyilatkozni a Kétezerhetvenhét egyfelvonásosairól (a szövegeket sajnos nem állt módomban elolvasni), az bízvást kijelenthető, hogy Zsámbéki Gábor és a fordító, Upor László nem remekművekre akadtak. Mindhárom szövegben sok a közhelyes motívum, a más alkotásokból visszaköszönő tematikai elem, egyik sem tartalmaz dramaturgiai újdonságokat, egyiket sem lelkesíti át izzó poézis, s nyilvánvalóan egyikkel sem lehet olyan zsigerileg felkavaró hatást elérni, mint a hatvanas években a Kinn vagyunk a vízből bemutatójával. De mindből előállítható alapvető morális kérdéseket felvető, s formátumos rendezői-színészi munkával a befogadóra akár erős intellektuális, érzelmi hatást is gyakorolni képes produkció.

Zsámbéki Gábor átgondoltan szerkesztette az estét; pontosan kirajzolódik az a gondolati ív, melyen követi egymást a három darab (s valószínűleg nem független ettől az sem, hogy minőségi értelemben is felfelé mutató ívet ír le az előadás). Az első mű, a Szék még felveti a diktatúrával való szembenállás lehetőségét. Igaz, reménytelennek mutatja azt, a bukás, a sajátos mártíromság sem a hagyományos értelemben katartikus  -  de legalább egyértelműek a morális viszonyítási pontok. Meglehet, éppen ennek következménye az, hogy ez az egyfelvonásos hat a leginkább didaktikusnak, túlírtnak, itt a legbosszantóbbak a felhasznált közhelyek.

 

A Ki jön a házamba? stiláris értelemben a leginkább rétegzett a három dráma közül; a legkegyetlenebb dialógusok közé már-már bohózati elemek vegyülnek. Ennek központi szereplői már nem a diktatúra, hanem egymás ellen harcolnak. Az emberi természetről kiállított kegyetlen látlelet emlékeztet a több évtizeddel ezelőtti Bond-drámák hangjára. A harmadik mű, az Emberek már egy teljesen szétzúzott, élhetetlenné vált világban játszódik, ahol  - némiképp a becketti figurákra emlékeztető -  véglények vegetálnak. Egyikük önmagát keresi, s ha az nem is derül ki, kicsoda ő valójában, nyilvánvalóvá válik, hogy bárki történetének része lehetne. Noha itt is sok a sablon és az ismerős patent, ez a legnyitottabb, leginkább ambivalens értelmű, egyértelműen absztrahálásra csábító egyfelvonásos.

Noha mindhárom mű más térben játszódik, Khell Csörsz díszletei ugyanazt a reménytelenül színtelen, kopott, lehangoló világot érzékítik meg - egyre kevesebb elemmel (a Szék története még változó terekben zajlik, az Emberek terét már csak néhány keresztbe-kasul elfektetett díszletelem jelöli ki), s egyre hatásosabban. Ezt a látványt jól egészítik ki Szabó C. Mária mind szürkébbnek, nyúzottabbnak, viseletesebbnek ható ruhái is. Zsámbéki Gábor szikár, pontos rendezése nem teszi zárójelbe a szöveg banálisabb tartalmait, nem keres trouvaille-okat, nem alkalmaz látványos játékötleteket, inkább kisebb elemekkel, a mögöttes tartalmak megidézésével, ahol lehet, az ambivalencia felerősítésével teszi hatásosabbá, elevenebbé a szöveget.

A Szék ugyan így sem egyenletes színvonalú, a tempó meg-megdöccen (s a játék összességében hosszabbnak is hat az optimálisnál), de a rendezői és a színészi invenció teremt szép jeleneteket, az egyhangúságot oldani képes ötleteket. Zsigeri erővel bír például Olsavszky Éva fogoly asszonyának néma kétségbeesése. Nagyszerűek azok az apró, banális, az adott szituációban groteszknek ható gesztusok, melyek Rezes Judit ügyintézőjének gépies viselkedését oldják, sőt, paradox módon a figurát emberibbé teszik. Igen szép a záró kép, ahol csak a hangokból érthetjük meg, mi történik a Mészáros Béla által játszott, felnőni képtelen fiatalemberrel. Bodnár Erika alakítása pedig természetességével, a direktség kiiktatásával, mindenfajta kínálkozó szentimentalizmus elkerülésével ér el hatást.

 

A Ki jön a házamba? egyenletesebb tempójú előadás. A tragikus és komikus elemeket pontosan váltogatja a rendező, s a játék szimbolikusan értelmezhető elemeinek ambivalenciája éppúgy megmarad, mint a feleség végső tettének többértelműsége. Rezes Judit, Lengyel Ferenc és Keresztes Tamás határozott gesztusokkal teremtik meg a karaktereket, precízen ingáznak a megjelenített magatartásformák végletei között, s helyenként torkunkra forrasztják a nevetést.

 

Az Emberekben található a legtöbb sokkoló játékötlet (mint például a haldokló katona hempergőzése a véres trutyiban), s itt hangzik el a legtöbb naturális tartalmú szöveg (ami helyenként hangsúlyozottan abszurd elemekkel vegyül). Az ezekkel elért hatás azonban jóval mérsékeltebb, mint annak a folyamatnak a nagyon éles, tiszta ábrázolása, melynek során az eleinte amnéziásnak tetsző fiatalember identitáskeresésének tétje lesz. Ami azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az első ránézésre szimpla, minden emberségüket elvesztett véglények  - a bolond öreg, a haldokló gyilkos, a hullarabló nő -  többek annál, mint aminek látszanak, hogy a banálisnak, közhelyesnek ható tragédiák metaforikus érvényűek, hogy a részben párhuzamos sorsok, sorsszeletek nem a végtelenben találkoznak. S miközben Bezerédi Zoltán, Fodor Tamás, Fullajtár Andrea és Hajduk Károly a szituációkat természetesen követő hangsúlyokkal, azok realisztikus érvényét meghagyva játszzák a szerepüket, megteremtik a figurák, szituációk szimbolikus értelmezési tartományát is. "Gombolkozz be!" - így hangzanak a haldokló katona talán utolsó szavai, melyeket értelemszerűen nemcsak a már eltávozott fiatalemberhez intéz. Az előadás méltánylandó érdeme, hogy a kontextusnak köszönhetően emez áttételes értelmében némiképp banális üzenet is reflexióra, átgondolásra készteti a befogadót.