A Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégiumban ezúttal Kemény István és Juhász Anna találkozott a diákokkal, a rendhagyó irodalomóra fókuszába a meghatározó olvasásélmények, a mesék fontossága és Petőfi Sándor kerültek. A kétszáz éve született költőről Kemény István úgy nyilatkozott, „Petőfi az irodalomban olyan, mint a levegő”, utalva arra, hogy valószínűleg azért nem választotta őt senki a diákok közül kedvencének egy korábbi kérdésnél, mert annyira alapvető az ismerete és szeretete.
A délelőtti órát hosszú napfényes városnézés és pihenés követte, hogy az esti fellépésre minden vendég feltöltődve érkezhessen az eseménynek helyet adó Zentai Magyar Kamaraszínházba, ahol telt ház várta a vendégeket. Barabás Lőrinc még a reggel folyamán búcsút vett a csapattól, az utazás második két napjára Dresch Mihály csatlakozott zenészként a Karavánhoz. Az ő zenei világa egészen más hangulatot biztosított, mint Barabás Lőrincé, izgalmas volt, hogy Juhász Anna kérésére rendszerint improvizált az elhangzott témához kapcsolódóan.
Az est elején Dévai Zoltán, a színház igazgatója köszöntött mindenkit, majd Kemény István A királyhoz és Wirth Imre az Aludtunk című versét olvasta fel, ezt követően az elmúlt néhány nap élményeit gyűjtötték össze, életüket meghatározó vajdasági szerzőket, képeket osztottak meg. „Valószerűtlenül gyorsan elment az idő” – mondta Kemény István az utazás elmúlt napjairól. Wirth Imre a lentség fogalmát említette a Vajdaság definíciójaként, amelyet itt ismert meg, és számára az elveszett és visszakapott tágasság tapasztalatát jelenti. Ennek a tágasságnak a megérzésében – mint mondta – segített a neve, melynek köszönhetően már gyerekkorában szembesült a másság, idegenség megtapasztalásában, mivel nem tudta, mit jelent a Wirth, de körülötte mindenki meg akarta mondani. A történelem iránti érdeklődését erre vezeti vissza.
„Gyermekkorom egyre szebb volt. / Könnyű ma már felocsúdni alighogy kitálalt jelek között. / Erdő a fasor, szörnyek a jámbor ebek” – Juhász Anna az egyik leghíresebb vajdasági költő, Sziveri János Nosztalgia című versét olvasta, mely a gyerekkori íz-és illatélmények megosztásához vezetett: többek között a tejbedarát, a puskaport, a kandírozott narancsot, a jegenyefákat és a hóillatot idézték fel a vendégek. Egy másik 20. századi szerző, Juhász Ferenc gondolatait is halhatták a résztvevők: „A művészet: küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében, olyan törvény, amelyet be kell töltenünk, mindenáron meg kell valósítanunk, mindenképpen ki kell teljesítenünk: különben ott pusztulunk a szorongás és a léhaság vérszínű, forró aranyránc-fuldoklás sivatagában.”
Az idézet Kemény Istvánt a művész küldetésének kérdésére emlékeztette, ő úgy érzi, hogy amióta az eszét tudja, folyamatosan kétségbe vonták és kinevették körülötte azt, amiről Juhász Ferenc írt. Ez pedig – mint mondta – elvette a bátorságát attól, hogy egyenesen kimondjon nagy szavakat. Száraz Miklós György tudott kapcsolódni ahhoz a gondolathoz, hogy nehéz megfogalmazni a művész küldetését. „Nem vallomásokat akar tenni az ember, hanem valamit létre akar hozni, ami ha vigasztal, szórakoztat, gyönyörködtet, akkor az nagyon jó” – fogalmazott. Felhozta továbbá Cervantes Példás elbeszélések című művének előszavát, amelyben a szerző leírja, hogy azon a napon, amikor rájönne, hogy az írásai nem segítenek az embereknek, abbahagyná azt.
Az este villámkérdésekkel zárult, amelyeknek köszönhetően az a romantikus kép is összedőlt a közönség fejében, hogy az írók valamilyen titokzatos dolgozószobában írnak: a jelenlévő vendégek közül senkinek nincs ilyen helyisége.
Az Irodalmi Karaván utolsó állomására, Szabadkára indult a negyedik nap reggelén.
Fotók: Bach Máté / PKÜ
