Horváth Csaba a kibővült Fortedanse-szal nekiugrott A fizikusoknak: ott folytatják, ahol a Kalevalában abbahagyták, persze, ismét elkerülhetetlenül az apokalipszis közeleg. A színház és a tánc határán billegő, fizikai színházi Fortedanse-előadások közül kissé kilóg ez a bemutató, nyilvánvaló, hogy a rendezőt egyre inkább a prózai színház vonzza, jelen esetben a dráma szövege apróbb húzásoktól eltekintve ? dramaturg: Upor László ? szinte teljes egészében megszólal, (bár a szereplők hangsúlyosan táncosként vannak aposztrofálva a színlapon). Minimalista díszlet, bábszerű szereplőmozgatás, kísérletezés a roncsolt nyelvvel, világvégét jósoló, váteszi kinyilatkoztatások jellemzik az előadást, melyben a férfi-női szerepeket gyakran ellenkező nemű színészek játsszák (mindennemű maszkírozás nélkül persze), a főhőst, Möbiust Földeáki Nóra, társait Simkó Katalin és Sipos Vera kelti életre, Monika nővért Krisztik Csaba, Rose asszonyt Gantner István alakítja, Rose újdonsült férjét pedig Blaskó Bori játssza.
A fizikusok ? bár többszörös csavarral ? de hasonlóképpen működik, mint mondjuk Kafka Kis meséje: éppen abban a pillanatban bukik el a naiv főhős, amikor azt hiszi, hogy megúszta. Ezekben a paradox példázatokban az a zseniális, hogy a poénban csattan a tragikus vég. Kevésbé üt az egész, ha ? mint jelen esetben ? a rendező tragikus tanmesévé gyúrja át a történetet, hiszen még a darabot záró 21 pont egyikéből is kiderül: ?20. Aki elutasítja a paradoxont, kiszolgáltatja magát a valóságnak.? Nekem úgy tűnik, ez utóbbi zajlik éppen, bár persze, értem én, hogy érvényes ez a keserű és oktató jellegű olvasat is, (aktualizálni is könnyű az atomkatasztrófa fenyegetését és a hatalmi manipulációkat), de bevallom, zavar, hogy Dürenmatt akasztófahumora valahol elveszett útközben. Egy jóval keserűbb ? és sajnos nehézkesebb ? verzió áll így elő.
Persze a ? Dürrenmattra jellemző ? elbűvölő szellemességeket Térey János könnyedén visszaadja (jellemző apróság például, hogy Möbiust Johann-Wilhelmecskének szólítja volt neje, a misszionárius viszont szellemi fogyatékosnak titulálja elődjét). Mégis, ezek a nüansznyi játékok nem igazán hangsúlyosak az előadásban, csomó poén pedig egyszerűen eltűnt, nehogy véletlenül kizökkenjünk a megfelelő hangulatból. Horváth Csabát különben mintha nem érdekelnék túlságosan a szavak önmagukban, (nem észleli az autonómiájukat, és ez szerintem komoly probléma) ami viszont nagyon is hangsúlyos a rendezésben, az a szavak deformált, torzított hangalakja: nem véletlen, hogy számtalan helyzetben némítja el szereplőit egy-egy harapásnyi almával, sípoló levegővétellel. Persze a ?nagy szónoknak?, Rose misszionáriusnak van a legelviselhetetlenebb orgánuma, és az is tipikus, hogy Möbius a végjáték felé elkezd halandzsázni, összekever szavakat. A hazugságot a hangszín és a hangerő leplezi le, minden fals hang őszintétlenséget jelez.
A valódi jelentést, vagy éppen a szavakhoz rendelt érzelmeket a mozgás fejezi ki, Andrássy Máté felügyelőként például szinte vitustáncot jár, amikor türelemre intik, a kisasszony testével bújtatja a gyilkossá vált Möbiust, a ?gyenge fizikumú? misszionárius Rose hátán állva érkezik neje ex-férjéhez a diliházbeli látogatásra. Van néhány emblematikus kép, ami bevésődik: például, ahogy a kisasszony a két lépcső között ülve csak keresztbevetett lábát és büszkén felvetett fejének körvonalait mutatja, emlékezetes, ahogy a fizikusok (keresztrefeszítettként) percekig a plafon vascsövébe kapaszkodva lógnak egymás mellett, vagy ahogy csupasz mellkasukat feltárják a meggyilkolt ápolónőkre emlékezve a vörös háttér hasadékaiban. A másik feletti hatalom érzékeltetése mindig a kierőszakolt érintéseken keresztül történik: Newton és Einstein mohón fogdossák Möbiust, a doktorkisasszony pedig az ő fenekükre csap rá otthonos jovialitással. A kisassszonyt viszont a felügyelő nem csupán keresztkérdésekkel, de csípője ütemes lökéseivel is próbálja kontrollálni. Különben némi humor megbújik azért az előadásban, (de ezek mind újonnan bekerült, sajátos gegek), például az ominózus hegedűjáték minden alkalommal egyre fülsértőbb változatban hallatszik, tompa recsegésként, magas hangú nyivákolásként, Möbius gyereke zenélés címszó alatt ijesztő koboldként totyog és fújja a semmit, a párbajozni készülő felek, Einstein és Newton pisztoly helyett mutatóujjal hadonásznak egymás felé.
Különben ettől még érvényes olvasat ez, végülis a 21 pontból akár erre a vészterhesen komor verzióra is lehet igazolást találni: ?2. A kiindulópontként szolgáló történetet következetesen végig kell gondolnunk.? ?3. Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.?
