A hajó színpadán induláskor tizenegyen voltak: a címszereplő gitáros, a három fúvós, a két vonós, a két dobos, a billentyűs és a két szájas. Hozzájuk csatlakozott később két énekesnő, egy gitáros és egy táncosnő. A zenekar ezt előre látva, fél karéjban állt, a közepet szabadon hagyta. Grencsó Istvánnak különösen jól állt az oldal. Ugyanis amikor - kivételes tudásával, tehát joggal - irányítót játszik, sokat ront a zenekar szabadság, egyenlőség, testvériség állandóján. Most csak akkor ment be középre, amikor muszáj volt a hatékonyság okán. Jó szokása szerint háttal: ami nem azt üzente, hogy nézzétek a hátam, ennyi pont elég lesz nektek, hanem azt: a kollégákkal játszom.
Az első zeneszám után Keszég Luigi horvátul vagy szerbül hajtotta magát az őrületbe, és vele kapaszkodott a közönség is. Pikírt megjegyzésekkel szokták őt a zenekritikusok elintézni, ám itt most nem így: sőt, méltatjuk alkalmazott hangjainak sokaságát.
A Hamvas Béla Karneváljából mondott szövegrészlet végére a zene ragyogó bugyogóként folyt le a színpadról, és eközben mintha vadkacsák is gargalizáltak volna, de igazán organikusan. Aztán Keszég szándékosan fent képzett kopogó hangon mondta Garaczi (Laci) sakkos történetét, a végén csattanóval. Ez talán a realitása és cselekményének ereje miatt nem került kapcsolatba a zenével, csak voltak egymás mellett, ezért alighanem ki-ki a maga gyengéjét figyelte. Ezzel szemben a metaxás (ugyancsak Garaczi), kevésbé realista szövegrészlet mondva szervesen, sokszínűen kapcsolódott a zenei hangzásba.
Ezután jöttek a vendégművészek. Szabó Réka a számára felajánlott hely pontos ampli-tudója volt: az önfeledt és önironikus improvizációja izgalmas viszonyba keveredett Kenderesi Gabi népdalosan képzett, szabálytartó, szép éneklésével. Patti Smith lovait Bende Zsuzsa parafrazeálta, remek kedvvel - bár szalonzenekarosan gondatlanul. Ezzel szemben Patti Smith a 2005-ös Horses remixén még arra is kitért, hogy gyalulja a regnáló hatalmat. Jó, nem ezt várja az ember a Hajnóczy Fiftyn, de Csaba (így mondta Laci) amilyen elképesztő technikásan zenélt és ínyencként válogatott, a zenekar őrá hagyatkozva időnként majd' bealudt a nosztalgiajárat döccenőmentességétől. Aztán az ünnepelt az édesanyja által használt pár hangból álló, úgynevezett magándallam zenekari előadását kezdeményezte: nem hiába. Jobb lett volna pedig, ha a zenekar valamikor felmegy a kedves mamához - ahol nyilván emlékezetesen kellemes ribillió támadt volna, így nekünk nem lett volna muszáj elgondolkodnunk a művészileg csekélynek is jó szándékkal nevezhető gesztus mögött álló függőségi vonatkozásokról.
A különbözőség feszültsége és izgalma persze rendkívül pikánssá tette ezt az estét (is). Szembeötlő volt például az ünnepelt és Busa Pista (zenei) figurája közötti eltérés, mint ahogy ilyen, egymásra távolról sem hasonlító, ám mégis egységben egymásra találó zenészekből állt fel a hajón is a zenekar. Busa Pista persze most sem úszta meg a közönség hangos szeretetmegnyilvánulásait, bár merengett sokat, de aztán újra és újra hagyta, hogy hajtsa őt a lelkesedés: a szájtrombita, szájszkreccs játékával és teste mélyéről megtámasztott, csak a legnagyobb operaénekesekkel vetekedő, művészi böfögésével szórakoztatta a nagyérdeműt (ezen belül a jubiláló anyát is).
Hamar, túl hamar jött el Keszég már klasszikussá tökéletesedett mutatványa, a keresztneves bemutatás - ami jelezte: közel a vég. Ezután már csak Száz puszi repült. Nem volt száz, számoltam.
