Bár minden alkotó egyéni hangon szólal meg, és a kézjegye a legtöbb esetben felismerhető, sosem tudja teljesen kivonni magát abból a korból és térből, amiben él. A kiállítás művészei a személyes történeteikkel képesek elmesélni nekünk azt a kort, amiben mi is élünk. Azt a világot, amelyben már nincsenek nagyon erős közösségek: a sokféleség, a különbözés, a függetlenség, a személyes identitás dominál; minden képlékeny, folytonosan változik. Ezért nem azzal a szándékkal alkotnak, hogy a minket körülvevő világról általában beszéljenek.
Munkáik mégsem csak róluk, hanem rólad és rólam is szólnak.
Neogrády-Kiss Barnabás fotója a vizuális önvizsgálat fontos kísérlete. Azt próbálja megérteni, hogy a folyton változó környezet miként befolyásolja az ént és az egyéni testet. Érzelmekkel túlfűtött kompozícióján ókorinak ható maszkot visel az alkotó, amely azt jelzi, hogy a testünk sosem csak a miénk, hiszen folytonosan ki van téve a társadalmi elvárásoknak, amelyek módosítják a magunkról alkotott képet. A maszk a rejtőzés, a szerepjátszás metaforájaként működik ezen a képen, ami elrejti a valós ént.
Nagyon izgalmas emellett látni Kis-Kéry Anna installatív szituációba rendezett képeit, amelyek a női szépséget és a virágzás motívumát állítják párhuzamba. A rózsaszín árnyalatok, a testrészeket és szerveket idéző növényi motívumok a női test szépségének intim megfogalmazásai. Női témákat feszeget Vékony Dorottya Termékenység 3 című installációja is, amely egymásba fonódó mezítelen női testekből áll. A nők közötti kapcsolatok szorosságáról mesél: arról, hogy a mai világban képesek-e a nők a sisterhood fogalmának értelmében összefonódni és védőhálót képezve megtartani egymást.
Puklus Péter óriásira nagyított fotói korunk férfiszerepeit kérdőjelezik meg, jelenetei látszólag véletlenszerűen megörökített kompozícióknak tűnnek. A fotókon megjelenő heroizált alakok arra hívják fel a figyelmünket, hogy mennyire illuzórikus és relatív a valóságról alkotott elképzelésünk.
Külön terembe kerültek azok a képek, amelyek a fotográfia mint médium kérdéskörét taglalják. A kísérletek egyéniek, de összekapcsolhatók azáltal, hogy koncepciójuk a fotográfia dilemmáira utal. Kontha Dora Dreamland című sorozata például elképesztően szexi: érzéki felületeket mutat fel, amelyek kísérletezésekből, technikai játékokból születtek. Ezek azonban belső tájakként a szürke valóságból való menekülés útvonalaiként is értelmezhetők. Kontha fotóit elvágyódás, felfedezés, befelé figyelés jellemzi. Nagyon izgalmas a tárlat a fotográfiát (és az egyént) befolyásoló technológiai újdonságokkal foglalkozó része. Biró Dávid Do you accept cookies? című sorozata az arcfelismerő rendszerek vakfoltjait kutatja, míg Rédling Hanna When the water is stirred című szériájának szökőkutas darabja 3D-applikációval modellezett alapanyagból indul ki, hogy azt a valóságból vett tárgyat képzeletének és vágyainak megfeleltetve alakítsa tovább. Ezek a képek szintén egyéni történeteket mesélnek el, de arra is rámutatnak, hogy a digitalitás és az online világ előtérbe kerülésével a valóság érzékelése megváltozik.
A Mai Manó Ház második szintjére installált fotók egy része a hétköznapi dolgok dicséretével foglalkozik: ezek az egyszerűségbe vetett hit példái. A hétköznapok tárgyai és terei jelennek meg rajtuk, amelyek a valóság pontos leképezésével kecsegtetnek, de személyes történetek hordozói is.
A tárlat utolsó egysége a gyermekneveléshez, gyermeki fantáziához, családhoz és anyasághoz kapcsolódó fotókat tartalmaz, amelyek e témák árnyoldalairól, az anyaság tapasztalatának összetettségéről, nehézségeiről is őszintén és bátran beszélnek. Klenyánszki Csilla a gyermeki fantázia tükrében szólal meg az anyákra nehezedő súlyokról, Gáldi Vinkó Andi fotója pedig arról mesél, hogy a nők a szülés után az anyaságot leszámítva minden szerepükben láthatatlanná válnak.
A kiállítás lendületes, friss, problémaérzékeny, és sokakat szerepeltet a mai kortárs magyar fotográfia emblematikus alkotói közül.
A kiállítás augusztus 19-éig látogatható.
Fotók: Biró Dávid
