Minden mű nyitott etnitás, az értelmezés tehát nem zárul le abban a pillanatban, amikor az alkotó késznek nyilvánítja a festményt. Az interpretáció teljességéhez kell a befogadó is, az őket ért élmények, a saját minőségei éppúgy hozzáadnak a műhöz, mint az alkotó rezgései.

Aztán az is érdekes, hogy a műalkotások „értelme” tud változni, formálódni, alakulni a befogadó aktuális hangulata, az őt ért élmények hatására is. Nemes Anna legújabb, sötét hátterű festményeit korábban, még az Art Market idején „röntgenképeknek”, azaz olyan műveknek láttam, amelyek analitikus módon tárják elénk az ember legbenső rétegeit, testi dimenziónk láthatatlan mélységeibe bevilágítva. Higgadt és elemző festményekként néztem ezeket a képeket, és főként Nemes Anna technikai bravúrjain álmélkodtam.

Azóta azonban annyi minden történt a világban és velem is, hogy már nem tudom hideg szemmel nézni ezeket a festményeket. Ahogy végigjárom az Egyszerű bonyolult című kiállítást, érzem, hogy sokkal erősebben bevonódom, mint korábban. Ezekben a festményekben most meglátom a saját félelmeim, szorongásaim. Magamra ismerek a védtelen alakokban, akiket mindenfelől beborít a sötétség, de akik még őrzik a lángot. Akik magukba burkolóznak ugyan, de még képesek világítani, és nem engedni, hogy a belsejükbe is behatoljon a mindent elárasztó feketeség.

A festmények így gazdagodnak a saját minőségeimmel, és megnyitnak bennem korábban nem ismert csatornákat. Segítenek szembesülni traumáimmal, szorongásaimmal. Innen továbbhaladva pedig már nemcsak magamat látom meg ezekben a képekben, hanem másokat is.

Kitágul a dimenzió, és úgy érzem, hogy Nemes Anna festményei nemcsak rólam szólnak. Hű képet festenek az emberről. Arról, hogy mivé vált. Arról, hogy mi maradhat belőle, amikor körülöleli a legsötétebb este. 

Nemes alakjai most magukba gubózó figurák, akik megtörten, hitehagyottan próbálják átvészelni a közelgő szörnyűségeket. Megpróbálják kitapogatni az intimitás nyújtotta biztonságos korlátokat, hogy elűzzék a körülöttük egyre jobban elhatalmasodó feketét. 

A világ egyre inkább zűrzavaros, teli van gonoszsággal, ember embernek farkasa. Mégis lehetséges kiút a sok borzalomból. Az egyik lehetséges menekülőútvonal, ha a belső világunkban keressük meg a fényt. Minden szubjektumban ott pislákol ugyanis a gyertyaláng, amely mellé a külső világ fenyegetései elől visszahátrálhat. Ahol talán békére lel, és kihúzza addig, amíg kívül is feloszlik a sötétség, és újra beköszönt valamiféle harmonikus létállapot.

A test ebben az állapotban elveszti a külvilág számára az anyagiságát, hártyává vékonyodik; olyan, tünékeny létezővé alakul, amely bármely pillanatban elszakadhat vagy feloldódhat a körülötte gomolygó feketeségben. Védtelen és kiszolgáltatott állapot ez: érzékeny pillanat, amikor megérezzük a semmiségünket.

Nemes Anna alakjai annyira magukba zárkóznak, hogy kifelé csak hártyavékonnyá oldódott testük látszik. Mint Nemes Z. Márió a kiállítást kísérő kiadványban írja: az alakok nem „fedik fel titkaikat, csupán anyagukat, húsukat, bőrüket osztják meg velünk”. A képeken megjelenő figurákban „nem találunk mélységet, titkot, igazságot, hanem csak az érzéki felszín üres, ám annál intenzívebb kitárulkozását”.

A magukba záródó testek kifelé puszta testek maradnak, belső minőségeiket meghagyják maguknak, így védekezve a külső világ sötétje ellen.

A festményeken olykor egymásba fonódik, egymás testébe bújik két vagy három alak. Annyira erős az egybeérésük, hogy pontosan nem is érzékeljük az egyes testek határait. Masszává válnak, eggyé olvadnak, kapaszkodót keresnek a másikban. Valakivel, aki előtt merik vállalni a védtelenségüket, és meztelenné tudnak válni. Aki előtt nem félnek kitárulkozni. Akivel eggyé válva bízhatnak abban, hogy egyszer csak megszűnik a sötétség, és a felhők mögül kibújik a nap.

Nemes Anna érzékien megformált figurái arctalanok, nincs emberi tekintetük. Fantomszerűen hatnak, anyagiságukat csak a széthordott festékcseppek, csorgatások, a lírai finomsággal megfestett fülek, lábak és kezek jelzik. Félúton lebegnek anyag és anyagtalanság között: a sötétség által körülhatárolt foltok, amelyek mégis rendelkeznek valami érzéken túli érzékiséggel. Nemes Z. Máriót idézve: „A sötétség ezer árnyalatát megmozgató foltok burjánzása a kísértet leplére-bőrére írja rá az emberi arc távollétét. (…) A fekete festék Nemesnél nem egy látható jelet hoz létre, hanem mozgó formát”, amelyet egyszerre azonosítunk alakként és amorf alakzatként. A szemünk rácsodálkozik ezekre a véletlen okozta képződményekre, majd a leheletnyi finomsággal megfestett részletekből igyekszik összerakni az embert. A humánumot még őrző alakot.

Az e világba vetett alakok a humanizmus utáni pillanatban, vérpárázta füstök sötét gomolyán, lángoló özönben, a Föld utolsó órájában próbálják megtalálni a fényt.

A világosságot, ami már csak bennük pislákol. Ezt a lángot mindenkinek őriznie kell, mert a fénye arra emlékeztet, hogy egyek vagyunk az emberiséggel. Hogy a fekete sötétséget csak ilyen pici tüzek tudják elűzni. Csak akkor tud felszívódni a külvilág gomolygó szörnyűsége, ha nem felejtünk el az embertelenségben emberek maradni.

Nemes Anna kiállítása a Várfok Galériában április 2-ig látogatható.

A szövegben József Attila Gyönyörűt láttam és Kosztolányi Dezső Háborús fohász az aggokhoz című verséből idéztem.

Fotó: Várfok Galéria