Nemes Jeles László: A világot csak feketének vagy fehérnek látjuk, ami egy óriási civilizációs bukás

Más érzés egy ennyire személyes történet filmen való elmesélése? Milyen volt megélni, hogy egy ekkora nemzetközi-szakmai közönség előtt mutattad be ezt a családi legendáriumot?

A filmkészítés azért is nehéz, mert szó szerint kivetítünk nagyon intim dolgokat nagyon nagy publikumnak. Ez egy kis ablak, ami kinyílik, és azon keresztül a lelkembe látnak. Minden filmnél így van, az Árvánál viszont még inkább, ezúttal a múltnak kútja tényleg mélységesen mély, és nemcsak a lelkembe, de az egész családi történetembe is bepillanthat a néző.

Ez nehezebbé tette, vagy a premier utáni katarzis is nagyobb volt?

Még túl korai, hogy ezt megmondjam, de nehéz út volt.

Amikor bemutatjuk, akkor felemelő érzés, de meg is szeppen az ember. Van benne már-már valami spirituális vagy vallási élmény: olyan, mintha bemennénk egy szentélybe, és egy közösség előtt megmutatnánk valami nagyon belsőt. Éreztem, hogy a nézőtéren az emberek láthatatlanul kapcsolódtak a filmhez, így hozzám is.

Hogyan fogadta édesapád, amikor először mondtad neki, hogy az ő felnövéstörténetéről szeretnél filmet készíteni?

Édesapám még nem látta. Neki biztos nem volt könnyű, de mindig azt mondta, hogy Auschwitznak köszönheti az életét. Ebben a mondatban van valami olyan univerzális, és annyira elmeséli a 20. századot, annak minden szenvedésével, traumájával, örökségével, hogy úgy gondoltam, hogy ezt nem lehet nem elmondani.

Az Árva egy másik dimenzióba visz, a néző a gyomrában érzi, hogy milyen lehetett ebben a diktatúrában élni. Hogyan teremtetted meg az ‘56-os forradalom utáni atmoszférát a maga szürkeségével, fojtogató levegőjével?

Masszívan belevittem a gyerekkori emlékeimet.

Jelen volt egy kérlelhetetlen, szelíd embertelenség, ami megkísértett mindenkit. Megpróbáltam ezt az érzést integrálni a filmbe. Egyrészt megjelenik egy gyermeki világ, annak mágikus aspektusaival, másrészt pedig jelen van a kérlelhetetlen durvaság. 

Viszont még mindig túlzottan kevés film szól a kommunista diktatúráról.

Na most itt van egy film a kommunista diktatúrában! Nem rossz, hogy most a fesztivál miatt látják nyugaton is, mert ők hajlamosak kicsit azt gondolni, hogy a szocializmus tulajdonképpen nem volt rossz. A tengerparton a lattéjukat kevergetve nehezen tudják felfogni, szoktam is mondani nekik, hogy addig örüljetek, amíg nektek nem kell megtapasztalnotok a saját bőrötökön, de még kerülhettek ebbe a helyzetbe.

A mai felfokozott politikai-társadalmi helyzetben mit tud adni szerinted a nézőnek egy film, amely betekintést nyújt a múltunk legsötétebb időszakaiba? A holokausztra sokan egy, a történelem ködébe vesző tragédiaként tekintenek, hiszen kevesen élnek már, akik átélték, a kommunista diktatúrára viszont a legtöbben még emlékszünk...

Nehéz ezeket a dolgokat években mérni. Azt gondolom, hogy attól még, hogy valami régen volt, a nyomai itt lehetnek. Ebben az értelemben még az első világháború is itt van: az embertelenség, ami a civilizáció szívében van, az a seb, amit a civilizáció saját magán ejtett, nem múlik el. Ezzel folyamatosan szembe kell néznünk, különben hazudunk magunknak és újra meg újra reprodukáljuk az erőszakot.

És vajon mit lehet kezdeni ezekkel a generációs traumákkal? Szembenézés, idő, folyamatos munka?

Igen, generációk kellenek hozzá és egy belső utazás. Talán nem kéne hazudni magunknak az emberi lény természetéről. Folyamatos vizsgálódás, folyamatos belemenés. A világot csak feketének vagy fehérnek látjuk, ami egy óriási civilizációs bukás.

Jellemzően mindig egyetlen karakterre építed fel a filmjeid történetét és narratíváját. Mit mondtál Barabás Bojtorjánnak, akinek az Árva volt élete első filmje, hogy megértse ezt a felnőttként is bonyolult, és érzelmileg megterhelő alaphelyzetet, amit Andor átél?

Azt mondtam, hogy kreatív társat keresek, nem egy kisgyereket, akit ide-oda rángatok egyik snittből a másikba. Szerencsére Zabezsinszkij Éva casting direktor végig coachingolta Bojtit, az ő együttműködésük nagyon hasznos volt. Kolos István rendezőasszisztens - aki maga is színészként kezdte - fantasztikus segítség volt. Ezzel a csapattal olyan eredményekhez tudtunk eljutni emocionálisan, amelyek építették a filmet.

Szerinted van-e remény egy olyan helyzetben, amit a film katartikus lezárása bemutat?

Mindig van remény, de ebben a reményben van valami melankolikusság. Engem személy szerint nagyon érdekel a melankólia, mert ott rejlik benne a megváltoztathatatlan.

Mielőtt belekezdenél a Lily-Rose Depp és Jacob Elordi főszereplésével készülő, első angol nyelvű filmedbe, idén ősszel újra a második világháborúról forgatsz.

Egy francia producer hozta el nekem a francia ellenállás hősének és vértanújának, Jean Moulin-nek a történetét, akit '43-ban elkaptak a németek. Most szeptemberben kezdjük a forgatást Budapesten. 

Budapest újra visszahív?

Budapest mindig visszahív valami miatt.

Számos interjúban bíráltad a mai filmeket és filmgyártási rendszert, amely nem ad elég szabadságot az alkotóknak és csak a profitra koncentrál, szemben a hetvenes évekkel, amikor igazán izgalmas volt a filmkészítés. Létezik még valamiféle szembenállás az arthouse cinema és a stúdiók diktálta, csúnya szóval élve tartalomgyártás között?

Nagyon erős a konformista tendencia. És ez nem csak az amerikai filmkészítésben, hanem az egész úgymond worldcinemában tetten érhető.

A szerzői európai filmesek is már inkább a közönséget próbálják vagy így, vagy úgy kiszolgálni?

Minden a történet, ami előtt leborulnak. Nagyon fontos a történet, de nem minden, és azt hiszem, hogy a tévés tradíció tehet róla, hogy szépen megírt dolgozatokat látunk. Iskolás. De hol van az igazi rebellió?

Fotók: Terján Nóra/Kultúra.hu