Így készül a Velencei Biennálé magyar kiállítása

„Lényegében ebben a projektben összekötöm azt, amit otthonról hozok, és amit fiatal felnőttként magamra szedtem. Van ebben egyfajta megérkezés, ráébredés, és hogy ezek az élmények rímelnek egymásra”, mondja Marci. Mert a Techno Zen egyszerre spirituális/transzcendens élmény, meditáció és technobuli; csendes, mégis hangos, intenzíven hat a befogadóra, és abban segíti, hogy lecsendesedve befelé kezdjen el figyelni.

„A tér meghatározó tényező volt a  projekt kidolgozása szempontjából, hiszen a magyar pavilon masszív, dekoratív építmény, és több mint háromszáz négyzetméter. Nehéz tér, amelynek eléggé szabott a bejárási útvonala, és amelyben könnyen egy kiállítás anyaga elveszhet. Ráadásul a Velencei Biennálé látogatóit eleve sok inger éri, ezért az anyag megköveteli a látványos jelleget” – ezt már Kopeczky Róna, a projekt kurátora magyarázza.

A bal oldalon nyíló kör alakú tér rövid szöveges támpontot ad a projekt különböző szakaszainak és egészének értelmezéséhez. Innen az egyik hosszanti térbe jutunk, ahol a mély szín- és hangfrekvenciák dominálnak, míg a középső teremben a középtartományok, jobb oldalon pedig a magasak. Az élményszerűséget hangszóró, vetített fény és légmozgás egészíti ki. „A kiállítás a néző érzékszerveire hat majd, és minden: a látvány, a hang, a mozgás, a fény vegyül benne”, meséli Marci.

A projekt hanganyaga azért is érdekes, mert ez is a műteremben születik meg; Hencz Péter jóvoltából, aki a műveket készülésükben látva komponálja meg a hangkörnyezetüket. „Az egyes terekben külön-külön jelennek meg a magas, a közepes és a mély hangfrekvenciák, az eltérő színtartományok, és a középső, udvari részben érnek össze. Akkor válik teljessé a kép”, mondja Róna, majd hozzáteszi, hogy ez a terem szimbolikus értelmezést is lehetővé tesz. „Az addig csak szakaszosan, fragmentáltan megtapasztalható anyagnak az összetettsége itt válik láthatóvá. Mai, polarizált világunkban is csak akkor nyílik lehetőségünk egy helyzetet komplexitásában értelmezni, ha mindegyik részére nyitunk.” 

A kurátor rámutat: a projekt Gesamtkunstwerk jellege nemcsak a kortárs karakterének köszönhetően rajzolódik ki, hanem azért is, mert nagyszabású csapatmunka részeként jött létre. 45 ember dolgozott rajta tudását, tapasztalatát másokéval vegyítve. Ezek együttes eredménye maga a Techno Zen. „A szecesszió totális műalkotásfogalma itt nem nosztalgikus, inkább a kortárs érvényessége kérdőjeleződik meg.”

A projekt Nemes Márton művészi kifejezésmódjának sokoldalúságát is megvilágítja. A kiállításon minden korábbi sorozata megidéződik mind kompozícióban, mind a vegyes anyaghasználat szempontjából: a festészeti gesztusokkal operáló művektől a fújt felületeken és lézervágott rétegekből felépülő kompozíciókon át a zománcozott acéllemezekig sokféle műtípussal találkozunk. Az alkotó formatervezői és képzőművészeti gondolkodása összeér: a manualitás a dizájnnal, az érzelmesség a letisztultsággal, az érzékiség a sterilitással, az esztétikum a funkcióval.

És a koncepció annyira rétegzett és összetett, hogy felmerül bennem a kérdés, hogyan lesz tovább. Nemes azonban nem aggódik, 2025-ig be van táblázva. „A Techno Zent nyitánynak érzem. Ezzel a projekttel annyiféle ajtó nyílt meg, hogy az a benyomásom, igazán elkezdtem művészetet csinálni.” A kiállítást Velence után decemberben a szervező Ludwig Múzeum Budapesten is bemutatja, de azért érdemes kilátogatni az olasz városba is, majd persze itthon is megnézni újra ezt a tárlatot.

Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra