ban Wilson amerikai elnök javaslatára alkotta meg a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) Egyezségokmányát, amelyet beiktattak valamennyi békeszerződésbe. Az alapító okmány szerint a felek kötelezettséget vállaltak a háború elkerülésére, nyílt becsületes nemzetközi összeköttetést kívánnak fenntartani, és a nemzetközi jogot tekintik elfogadottnak. A genfi székhelyű Népszövetség két legfőbb szerve a Közgyűlés és a Tanács volt. A Közgyűlésben az egy-egy szavazattal rendelkező tagállamok képviselői vettek részt. Új tagok felvétele a Közgyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozott, a döntéshez kétharmados többségre volt szükség. A Közgyűlés minden év szeptemberében ülésezett. A megvitatott kérdésekben a Közgyűlés csak egyhangúlag foglalhatott állást. Így elvben minden tagállamnak vétójoga volt, de a lényeges viták szűkebb bizottsági üléseken folytak, s az itteni többségi döntéseket a Közgyűlés általában határozattá emelte. A Tanácsnak - miután az Egyesült Államok nem csatlakozott a Népszövetséghez - négy (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán), később hat állandó tagja volt. Németország közeledését Stresemann külügyminiszter politikája szolgálta, aki feladta a Franciaországgal szembeni ellenállás lehetőségét. Ez vezetett az 1925-ös Locarno-i szerződéshez, amelyben Németország garantálta nyugati határait, és az ország belépését a Népszövetségbe.
