Németországnak adott igazat az amerikai legfelsőbb bíróság abban a perben, amelyet a vészkorszak áldozatául esett német zsidó műkereskedők leszármazottai indítottak értékes középkori egyházi kincsek visszaszolgáltatása érdekében. A döntés csökkenti a magyar holokauszttúlélők esélyeit is arra, hogy amerikai bíróságon érvényesítsék a magyar állammal szembeni igényeiket.
A legfelsőbb bíróság kilenc tagja egyhangúlag úgy foglalt állást szerdai határozatában, hogy a nemzeti szuverenitás elve alapján az amerikai igazságszolgáltatás nem avatkozhat be Berlin és egykori német műkereskedők 250 millió dollárnyi (74 milliárd forint) kárpótlást követelő leszármazottainak vitájába. Minket is meglepne, sőt akár ellenlépésekre késztethetne bennünket, ha egy német törvényszék dollármilliókat ítélne meg amerikaiaknak olyan emberijogsértésekért, amelyeket az Egyesült Államok kormánya követett el évekkel korábban – írták a bírák, akik szerint semmi ok azt feltételezni, hogy Németország másként reagálna, ha amerikai bíróságok állást foglalnának ebben az ügyben.
A szerdai állásfoglalás nyomán a felperesek legfeljebb azt tehetik, hogy újra alacsonyabb fokú bírósághoz fordulnak,
és új érveket terjesztenek elő követeléseik alátámasztására. Az egykori zsidó műkereskedeők leszármazottai 2015-ben nyújtottak be bírósági keresetet az Egyesült Államokban, miután az úgynevezett Welfenschatz-kincsek – más néven Guelf-kincsek – tulajdonjogáért a német állammal folytatott hosszas vitájuk nem vezetett eredményre.
A leszármazottak indoklása szerint felmenőiknek nem volt más választásuk, mint értéken alul eladni a keresztény műkincseket a náci kormánynak. Azt kérték egy washingtoni bíróságtól, hogy a gyűjteményt 1935-ben birtokló csoport két leszármazottját nyilvánítsa a műkincsek jogos tulajdonosának. A keresetben a brit Alan Philippet és az amerikai Gerald Stiebelt nevezték meg felperesként. „Minden olyan 1935-ben bonyolított ügylet, amelyben az eladók oldalán zsidók, a vásárlók oldalán pedig a náci állam állt, érvénytelen üzletkötésnek minősül” – fogalmazott annak idején Nicholas O'Donnell ügyvéd. A berlini múzeumokat felügyelő alapítvány szerint azonban a műkereskedőket nem kényszerítették a kincsek eladására. Az intézmény egyebek között azzal érvelt, hogy a gyűjtemény nem is Németországban, hanem Amszterdamban volt az eladás idején.
A német kormány által létrehozott illetékes bizottság 2014-ben arra jutott, hogy a kincseknek Németországban kell maradniuk. Állásfoglalásában akkor úgy fogalmazott: hosszasan vizsgálva az eladás folyamatát arra a következtetésre jutott, hogy az „nem üldöztetésből eredő kényszerített eladás volt”, és az eladási ár a pillanatnyi piaci helyzetet tükrözte. A leszármazottak egyik unokája, Jed Leiber ugyanakkor arra mutatott rá, hogy
„1935-ben egy zsidó kereskedő számára egyszerűen lehetetlen volt tisztességes üzletet kötni a világtörténelem talán legnagyobb tolvajával”, Göringgel.
Miután az alsóbb fokú bíróságok a leszármazottaknak adtak igazat, Németország végül maga fordult az amerikai legfelsőbb bírósághoz, amely szerdán illetéktelennek nyilvánította magát az ügyben.
A Welfenschatz-kincsek a braunschweigi katedrális gyűjteményéből származnak, a drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott arany- és ezüstkeresztek, oltárok és más relikviák a középkori kézművesség remekei. A legrégebbi tárgyak több mint 800 évesek. A műkincsek értéke a becslések szerint elérheti a 250 millió dollárt.
Nyitókép forrása: Wikipedia
