Első (felvonás). Petőfi Sándor János vitéze százhatvannégy éve íródott, Kacsoh Pongrác daljátékát százöt esztendeje mutatta be a Király Színház. Ezt az együttesen közel három évszázadot a rendezés dupla patinaként hagyja a mesén, de egy-két húzással átfordítja a jelenbe az értelmezést. A török ellen, a franciák oldalán harcba induló sereg katonái lenge magyarban szökkennek fel a pipacsos gabonatábla sűrűjéből, a parasztleányoknak látni valóan van miért igazgatniuk az ingvállat. A piros mentébe regulázódott daliák fölé boruló, valószínűtlenül hatalmas trikolór közepén az alája keveredett Strázsamester kardjával vág kör alakú lyukat, hogy előbújhasson. Nemsokára a lányok összeöltik a kivágott zászlót: ne mondhassa az ellen, hogy szakadt a magyar lobogó!
Második (felvonás). Fehér-arany operett, nagy bonbonlabdákból formázott téglatest- és kúp-sövény labirintusában. A fekete parasztok háttérhelyén fehér angyalkák lifteznek menny és süllyesztő között. Gergye Krisztián koreográfiai gegjei még hatásosabbak, mint eddig. Elsőre Radnay Csilla m. v. (A francia királykisasszony) ragadja magához a kezdeményezést vérbeli primadonnaként. Gyarmathy Ágnes jókedvében kék kaftános, nadrágos töröknek öltözteti, kitakart köldökében testékszerül - biztos, ami biztos - viselhetne egy apró piros gall kakast. Aztán érkezik a buffó francia király (itt: valahányadik Lajos), és külön a két fehér lánybohóc hordozta pompás palástja. Remek! Bodrogi Gyula mint öreg süsü - tarol. Legjobb pillanataiban (ne hangozzék szerepköri ellentmondásként) a Nemzeti Latabár Kálmánja, s kerekít egy magánszámot, kiadós királyi (uralkodói, miniszterelnöki, államfői) viselkedés- és stílparódiát. Még csak reméli a töröktől való szabadulást, amikor szeretett népe már egy játék-nyaktilóval lepi meg. A magyar kard fényesen csillog (leszámítva azokat a pengeéleket, ahol véres), János vitézék győznek. A királylány kebelébe tömöszkölt kék-fehér-piros keszkenőhöz képest ezerszeres méretű piros-fehér-zöld zászló ismét fennen, diadalmasan hullámzik. Iluskát közben odahaza sajnos nem védte meg a családi erőszak elleni törvény; agyonverődött.
Harmadik (felvonás). Szürkén fekete metrómegálló, graffitival, két piros műanyagüléssel, fenyegetően el-elsuhanó szerelvényfényekkel. A János vitéz Bakonyi Károly írta és Heltai Jenő verselte librettója - melyen megszámlálhatatlan átíró ujjlenyomata redőződik immár - Vörös Róbert és Keszthelyi Kinga dramaturgok révén nem kis fordulatokat vesz. Nagy messziről Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje szól bele ebbe a felvonásba, közelebbről Madách Imre. Úgy fest, Az ember tragédiája Falanszter-képében jár ekkor a produkció. A hajléktalan magyar jelen valóságának egy lehetséges szimbolikus tere megképződik, de a zenés darab nem nagyon akar lemenni a föld alá. A népszínmű és az operett után nemigen jön el a musical ideje. A szerelmese által reménytelenül keresett Iluska - bártündér-csajcsapat élén - feltűnik (és eltűnik). Jancsi Ady és József Attila nyomán kijelenti: nincsen apja, se anyja, se rokona, se hazája. (Ismerősök hiányáról miért is ejtene szót; de a módosítások logikája szerint Istenéről talán kellene.) Magyar zászló sehol. Stohl e vészjóslóbb részben is győzi a figurát, most a modern antihős, az úttévesztett bolyongó stációján. A János vitéz I.-be a János vitéz II.-ből (a másik premierből, az ún. "fiatal szereposztásból") meglepetésszerűen (Szarvas József helyére) átigazolt Hevér Gábor karakteres, feketeruhás ellen-Lucifer az ellen-Ádám mellett. Jobban játszik, mint ahogy énekel. Ez Udvaros és Radnay (esetleg Marton) kivételével mindenkire igaz.
