A cím az argentin Jorge Luis Borges Aszterión háza című novellájára utal, amelyben Minótaurosz, a bikafejű torzszülött, aki Aszteriónnak nevezi magát, 14 ajtajú labirintusában várakozik áldozataira, s csak Thészeusz végezhet vele, aki szerelmét, Ariadnét jött megmenteni. A novella is utalásra épít, hiszen az alaptörténete az ókori görög Apollodórosz regéjét dolgozza fel. Ez tehát a kiindulópontja és egyben értelmezési kerete Bék Timur egyenletesen magas színvonalú kötetének, amelyet 2019-es megjelenését követően az olvasók és a kritikusok egyöntetűen egy kiemelkedően tehetséges pályakezdő műveként ünnepeltek.

A 2016 óta publikáló szerző 1997-ben Szászváron született. 16 éves kora óta ír verseket, és Aszterión című, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadásában napvilágot látott könyve megjelenése idején még csak 22 éves volt. A zajos sikerű műért megkapta a Khelidón-, a Debüt- és a Gérecz Attila-díjat is. Az ifjú költő jelenleg a Szegedi Tudományegyetem hallgatója.

A kötet három részre tagolódik, amelyek egyenként 14 verset tartalmaznak. Bék szintén Borges novellájára utal ezzel a számossággal, amelyben a 14 a világmindenség szimbóluma, alapszáma.

Az első, A vonzás közönye című ciklus nyitódarabját, a Képzet című verset a veszteség érzete járja át – melankolikus búcsú valakitől, aki valaha közel volt, mára azonban elérhetetlenné vált. A lírai szubjektum sajátja immár a magány, a reménytelenség, ami végső soron a lélek kiszáradását, elporladását eredményezi.

Sejtfalak, mint bomlanak, foszlott szét képzetem.
Eltűntél, akár az ég. Elakadó szavam
maradt csupán utánad ott, és egy tetem
múltba fagyva: én voltam, a gangon egymagam.

A végső kétségbeesés érzéki motívuma a Nihil című költeményben szövődik tovább:

Kávézacc a csésze alján: leült bennem az érzelem.
Céltudatom szikkadt partján
törölgetem száraz kezem.
Nem vágyom, és nem akarok,
ez a semmi csak az enyém.

Az ily módon elsötétült létezést egyedül a drogok és az alkohol használata teheti valamelyest elviselhetővé: „Mája szétrobban; / a pult alá kuporodik le, / hogy elkábuljon zúgó delíriumban.”

Az önpusztító menekülés a Peyotl című versben is folytatódik, ugyanaz a rezignált hang tájékoztat: „A drogok hatása múlni kezdett. / – Ennyi a világ? – kérdeztem. / – Ennyi.”

Az alkoholnak és a pszichedelikus hatású szereknek ez a fajta használata mentes minden hippiromantikától; megváltásra, megmenekülésre már nem számíthatunk. A legtöbb, amit remélhetünk, a fájdalom csillapítása, de az is csak ideig-óráig működik. Ezek után nem is következik más, mint pusztulás: „Majd kezem lesz por fölött / kővé dermedő.” És ha a kiürült-kiüresített világban mégis tapasztalhatók életjelek, azok már nem a tényleges létezésről, csupán annak illúziójáról adnak hírt. Ahogy a Karambol című versben olvashatjuk:

itt már csak a hangok maradtak.
nincsenek ajtók, csak egy-egy csikordulás
a házak elejében,
és házak sincsenek, csak lebegő alakok, hogy utcára leheljék
veszekedések és a tévé zaját,
de nincsenek tévék, és nincs, aki veszekedjen.

A kötet középső része, az Entrópia címet viselő, mesterien komponált szonettkoszorú kozmikus méretűre duzzasztja az emberi magány nyomorúságát.

A szonett az itáliai reneszánsz idején elterjedt, 14 soros versforma. A koszorúban 14, római számokkal jelölt szonettet egy 15., úgynevezett mesterszonett zár le, és a versek úgy fonódnak össze, hogy a soron következő vers mindig az előző darab utolsó sorával nyit, a mesterszonettet pedig az első 14 szonettet kezdősorai adják. Bék Timur fegyelmezetten tartja is magát ehhez a kompozíciós szabályhoz. Dermesztő hideg járja át a versmondatait, a közönyös mindenség csendje:

Hidegen átölel, magába fogad
ez a tökéletes néma fenség,
testemhez húzom a galaxisokat

Ebben a közegben az ember már nem más, mint a végtelen térben bolyongó anyag:

Múlt idők, terek. Én még valami más.
Ismeretlen erők maggá nyomnak.
Gyökértelen neuronaktivitás
vagyok. Nevet adok magányomnak.

A VI. szonettben ismét találhatunk egy röpke utalást a borgesi szövegvilágra: „Csak egy diófa, s mi madárdaltalan’ / és korhadón magára hagytuk ott.” A sorok az argentin író Körkörös romok című novelláját idézik, amelyben madártalan hajnalról olvashatunk. Ebben a helyzetben már a transzcendencia sem enyhíti az ember öröktől fogva létező esendőségét. „Az Isten nem hall, mert nincs, vagy félrenéz” – olvashatjuk a XII. szonettben. Következésképpen a személyiség szétesik, ugyanakkor kiterjed, és egyesül az embermentes, metafizikájától megfosztott mindenséggel. Legvégül nem egyéb, mint „sötét penész”.

A kötet záró ciklusának címe Vitruvius-tanulmány. Vitruvius, a császárkori Róma legjelentősebb építésze egy tanulmányában az emberi test tökéletességét hirdeti, feltételezve, hogy a test maga az univerzum lekicsinyített mása. Ezt az elméletet örökíti meg Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmánya, amely talán a művészettörténet legismertebb rajza. (Sajátos mellékkörülmény, hogy néhány kutató szerint a rajznak halálos lágyéksérvben szenvedő férfi volt a modellje.) Bék záró ciklusát a korábbiaknál erősebben jellemzi a tematikai sokféleség. A Patt című darabban a kopár hétköznapi valóság jelenik meg.

A sarki italbolt előtt
hobók ordibálnak.
Olcsó borokat isznak:
Bástyát, Koccost, Hegy levét.

A költő még ugyanebben a versben képes a távlatot egészen hatalmasra, történelmire nyitni:

Most nincs királya a kornak –
alkalmi eszmék uralkodnak,
összefolyt a fekete, a fehér,
lépnünk kell, és nem tudunk hova.

A kötet végére érve aligha tévedünk nagyot, ha úgy véljük: ilyen jelentős költői pályakezdés után hasonlóan figyelemre méltó folytatásban bízhatunk.

#olvasósarok