Negyvenöt éves korában szerepelt először filmen, az utóbbi években viszont sorra találják meg a jobbnál jobb szerepek. Gáspár Tibor úgy véli: ha ötévente adódik egy-két igazán meghatározó alakítás, az már ajándék. Miskolcon épp A vadkacsát próbálja, a mozikban országszerte vetítik Gyöngyössy Bence A feltaláló című filmjét, amelyben dr. Béres Józsefet alakítja. Kételyről, színházi „bekapcsolódásról”, különböző életekről is beszélgettünk.
A feltaláló sajtóbemutatója után rengeteg interjút adott. Akad, amit még nem kérdeztek meg?
A feltaláló egy tavaly bemutatott, négyrészes televíziós sorozat mozifilm változata. A tévés premier idején is sokat beszéltem a történetről, így már az első idei interjúknál is aggodalommal töltött el, hogy mi újat, érdekeset tudok mondani. Ugyanakkor ahogy magam is mindig újragondolom a történetet, letisztul belőle az, ami számomra fontos. Sokszor felmerült, mit éreztem, mikor felkértek Béres József eljátszására. Örültem. De aztán elkezdtem beleásni magam az életébe, és lehetséges közös pontokat keresni az ő sorsa és az én életem között. Más korszakban nőttünk fel, én gimnazista koromból emlékszem az őt meghurcoló perre, hallottam róla a rádióban. Én is vidéki, Tisza-parti srác vagyok, nem esik ki a kapa a kezemből, ezek mind apró, örömteli ráismerések voltak a forgatókönyv olvasásakor. A narráció és a színészi szöveg is sok elmélkedést, gondolatot fogalmaz meg. Azt éreztem közben, hogy te jó ég, amint ezt „eljátszom”, hiteltelenné válik. Muszáj volt személyessé tennem a karaktert, mert úgy letisztul, és a finom gesztusokból összeáll egy ember, egy ív, amit a néző is bejár.
Béres József erős küldetéstudattal élt, saját maga taposta ki az útját. Úgy képzelem, a színészi pálya jóval kiszolgáltatottabb helyzetbe hozhatja az embert. Mennyire jellemző Önre ez az eltökéltség?
Kevéssé. Az emberre általában ráosztják a szerepet, nem érdemes kilincselni. Annyi mozgásterem van, hogy amikor egy karaktert megformálok, képviselem a saját igazságomat, és addig töröm-zúzom magam, míg nem érzem úgy, hogy hiteles.
A színészetben az a csodás, hogy az ember számtalan életet megélhet;
érdekes, bonyolult karakterekkel bajlódhat, és előhívhatja magából ezeket a tulajdonságokat, érzéseket. Olykor egészen lenyűgöző, ahogyan egy szereppel egymásra találunk. Mégsem az én személyem a fontos. Nap mint nap kiállok a színpadra, érzésem szerint ezzel együtt háttérben maradok, mert a szerepeket éltetem.
Hány ilyen örömteli találkozás adódik egy színész életében? Ön zömében társulatokban dolgozott. Úgy képzelem, akadnak izgalmas szerepek, meg olyanok, amiket muszáj eljátszani.
Valóban. Ha öt évben adódik két ilyen szerep, az már óriási ajándék. Az összes többi sem rossz vagy felesleges, mind épít, tanulságokat hoz. Mégis ritka, hogy minden együtt áll.
Nyolc éve szerződött Miskolcra, ahol remek társulat épült, fontos, izgalmas előadásokkal. Nézői szemmel ennél a kettőnél jóval több fontos szerepe jut eszembe az elmúlt évekből kezdve A mi osztályunktól a Kivilágos kivirradtig című előadásig.
Valóban, ez a pályám, az életem legsűrűbb időszaka. A színészi indulásom után egyáltalán nem volt lehetőségem forgatni, negyvenöt évesen szerepeltem először filmen. Ez nem panasz, talán későn érő típus vagyok, és boldogsággal tölt el, hogy mostanában számos izgalmas feladat talál meg. Hogy számítanak rám − egy ilyen kiváló csapatban, mint a miskolci társulat − talán azt jelzi, jó úton járok.
Korábban is úgy érezte, hogy későn érő típus?
Intellektuálisan, érzelmileg, technikailag sokat fejlődtem, de hazudnék, ha azt mondanám, ez jelentős részben nem szerencse kérdése. Miskolcon éppen különleges csillagzat alatt dolgozunk, ebből adódik ez a gazdag időszak.
Miért mondta, hogy talán jó úton jár? Nem érzi ösztönösen, hogy jó-e amit csinál?
Egy jó színész sosincs eltelve önmagával. A kétely előrevisz.
Örömteli, ha van mire szerénynek lenni.
A film – színészi szempontból – nagyon technikás műfaj?
Az eszközök egészen mások, mint a színpadon, de lényeg ugyanaz: egy embert, sorsot kell hitelesen láttatni. Azt kell megkeresni, miként tud az ember a lehető legszemélyesebb, önmaga lenni. Közben pedig remélem, hogy mindig kicsit mást, újat tudok magamból mutatni. Rémes, amikor valaki mindenben ugyanolyan.
Béres Józsefre bizonyára sokan emlékeznek, a róla készült dokumentumfilm miatt személyes benyomásuk is lehet róla. Egy színésznek erre tekintettel kell lennie?
Semmiképpen. Noha amikor az ember elkezd élni egy szerepet, egy történetet, az óhatatlanul előhív belőle gesztusokat, amik vélhetően hasonlóak. Van A feltalálóban egy jelenet, amikor Béres József találkozik régi kollégájával, barátjával a bíróság mosdójában. Eredetileg nem volt köztünk semmilyen testi kontaktus, a végén én mégis egy pillanatra ösztönösen megérintettem a vállát, és ma is úgy érzem, működik.
Most Rusznyák Gáborral próbálják A vadkacsát Miskolcon. De ez nem az Ibsen-mű lesz, vagy legalábbis csak részben.
Ha jól emlékszem, a példányon az szerepel: Ibsen A vadkacsa című drámája, Simone Stone The daughter című filmforgatókönyve és a színészek ötleteinek felhasználásával. Írta: Rusznyák Gábor. Elképesztően izgalmas munka. Ez egy krimiszerű családi dráma, amely a mában játszódik. Rusznyák Gábor régóta ismer engem, Békéscsabán is dolgoztunk együtt, és tulajdonképpen rám írta az apa szerepét. Azt remélem, hogy a nézők az első perctől rengeteget fognak nevetni, és közben összeszorul a szívük a fájdalomtól. Én ezt tartom igazi színháznak. Az, hogy a mai életünkről mesél, nem jelent erőltetett, direkt aktualizálást. Felvet kérdéseket, melyekről remélem, a nézőknek eszükbe jut egy-egy saját történet. Bár az emberek általában kikapcsolódni járnak színházba, én mégis mindig azt remélem, sikerül bennük bekapcsolnunk valamit.
