Névnap négyszer – A Pinceszínház Három és fél nővér című előadásáról

Telihay Péter negyed évszázada a Szegedi Nemzeti Színházban rendezett Három nővér előadásában a Prozorov lányok (Olga: Müller Júlia, Mása: Czifra Krisztina, Irina: Balogh Cecília) talpig feketében, bárszékeken ülve néztek farkasszemet a nézőkkel. A háttérben hatalmas Csehov-portré volt látható, ahogy a rendező más munkáiban is nemegyszer, olykor dübörgött a rock, a zárójelenetben pedig fekete és hangsúlyosan üres babakocsi gurult végig a színpadon.

Most a Pinceszínházban Telihay a Csehov-darab folytatását vitte színre Három és fél nővér címmel, amelynek zárlatában, igazodva ezzel a szegedi előzményekhez, újra hangsúlyozódott a gyermektelenség.

Selmeczi Bea négyszereplős drámája a huszadik századi orosz történelem négy különböző időpontjába helyezve gondolja tovább a három testvér és sógornőjük, Natasa sorsát.

Leginkább a lejtők, hol meredekebbek, hol lankásabbak jellemzik a lányok sorsát. Selmeczi szövegének erőssége, hogy megőrzi Csehov tragikomikus humorát.

Az első egység bravúrosan meséli el a csehovi Három nővért, alapot teremtve ezzel a továbbiakhoz. A második rész a félelem légkörében, az 1920-as évek Szovjetuniójában játszódik. A rettegés felülírja a legközelebbi emberi kapcsolatokat is. Igyekszik mindenki másnak látszani, mint ami, legalábbis megbújni valahol, valamelyik szegletben, lehetőleg észrevétlenül. A Prozorov lányok nevet változtatnak, megtagadni kénytelenek a hajdani cári Oroszországban tábornoki rangig emelkedő apjukat. A harmadik rész az 1960-as évekbeli, a Sztálin-korszakhoz képest enyhülő Szovjetunióját mutatja, amikor a lakáskérdés volt az egyik fő gondja az embereknek a temérdek közül. Míg a záró rész már a Putyin-korszakban, az ezredfordulón játszódik. A negyedik rész némileg gyengébb az előzményeknél. Bár hallunk az épületekről lezuhant vállalkozóról, sem a figurák drámaisága, sem az atmoszféra nem éri el az első három színvonalát.

Selmeczi ötletesen kalandozik a csehovi univerzumban. A játékosság fontos jellemzője a szerző dialógusainak. Izgalmasan gondolja újra a Három nővér egy-egy szereplőjét. Ilyen például az egyik főszereplő, aki meg sem jelenik a csehovi eredetiben. Selmeczi verziójában sem látható, de a hatása a lányokra tagadhatatlan. Ő a tábornok papa, akitől mind a négy gyereke rettegett. Ivott és kártyázott, az ellentmondást nem tűrte, ezért megkerülhetetlen szereplője az édesapa a csehovi Három nővér első felvonásának. De hallunk a Cseresznyéskertből ismerős földbirtokos asszonyról, Ranyevszkajáról is, akinek valamikori birtokán a házat jelentősen átalakította az új tulajdonos. Aztán a Sirály pályakezdő, magában és a pályájában bizonytalan színésznője, Nyina Zarecsnaja kerül szóba, akiből idővel igazi híresség vált.

A szereposztás izgalmas, hiszen négy, teljesen különböző női sorsot, a drámaiság fokozatait láthatjuk. Szívesen néznénk Csehov Három nővérét is a pinceszínházas kvartett szereplésével.

Négy különböző időpontban találkozunk a nővérekkel. Egyvalami azonban azonos: mindig Irina, a legfiatalabb testvér névnapi köszöntésébe pillanthatunk be. Varga Lili Irinát olyan nőnek láttatja, aki mellett észrevétlenül suhan el az élet. Felületes pillantásra jelentéktelen ez a líraian illékony élet. Irina az egyetlen a lányok közül, akinek esélye sincsen a szerelemre. Nemcsak azért, mert az általa nem szeretett vőlegényét párbajban megölik. Varga darabvégi csendes, de annál erőteljesebb monológja, amelyben megosztja nővéreivel a titkait az erőszakról, amely aztán odáig vezetett, hogy nem vállalt gyereket, az előadás legszebb része.

Járó Zsuzsa Olgája a legokosabb a családban. Jót tett a szerepnek az a szerzői törekvés, hogy nemcsak a fejfájós, vénülő nőt látjuk, mert a legidősebb lány a legkevésbé drámai figura. Olga férjhez megy, és gyereke születik. Apró dolgokból áll Járó játéka. Aggódó arca hű tükre a családi, politikai eseményeknek. Olga általában meghúzódik egy sarokban, sokszor hallgat, de szavának, véleményének különös a súlya, hiszen a döntő kérdésekben övé az utolsó szó.

A harmóniát feldúló betolakodó karaktere mindig hálás lehetőség. Tarr Judit Natasa szerepében fokozatosan veszi át az uralmat a Prozorov-házban. Hihetetlen energiával jön és megy sógornői között. Még akkor is beszél, ha nagyon nem kellene. Ellentétes irányokat mutat meg Tarr játéka. Az első részben ízléstelenül öltözött nőből lassanként csinos, bár üresfejű teremtéssé válik. Aztán, bár eleinte parázsként izzanak fel a régi ellentétek, alkalmazkodik a többiekhez, és jóban-rosszban kitart sógornői mellett.

Herczeg Adrienn kiválóan érzi Mása drámáját. Szinte megközelíthetetlenül büszke, amikor először látjuk. Akár a nő és a férfi jegyeit egyszerre hordozó szobor. Valósággal tüntet külsejével. Extravagánsan elegáns ruhája (jelmeztervező: Katona Bálint) magabiztosságot és erőt sugall. A roppant szuggesztív Herczeg szerepformálása az első három részben a lelki lemeztelenítés útját járja, és ezt követik a mind szegényesebb, mind nőietlenebb ruhák. Kívülről eleinte vamp, belülről már a felütésben roppant magányos, és a továbbiakban az elszigeteltsége csak fokozódik. Bizony görbül az a gerinc a kezdetben oly önérzetesen kihúzott felsőtestben. Nem csoda, ha az egyébként életrevaló, nagy túlélő Mása az alkoholba menekül. Az elutazó, vagy még inkább Mása elől menekülő Versinyin ezredest soha nem felejti az asszony, férjéről, Kuligin gimnáziumi tanárról pedig jobb nem beszélni. Herczeg a harmadik részben a legerősebb, amikor magára hagyatottságát és alkoholizmusát verbális agresszivitásba fojtja.

Kellemes meglepetés a Pinceszínház bemutatója, mert Telihay rendezése a túlélési lehetőségeket járja körül nagy társadalmi, politikai kataklizmák idején. Lehet illeszkedni valamennyire vagy nagyon a rendszerekhez, lehet berendezkedni mindössze a túlélésre. Ám bármi történik a világban, hiába látunk szovjet propagandafilmet a háttérben, a ház faliszőnyegei otthonosságot, meghittséget adnak a testvéreknek. A Három és fél nővérben a szívósan terjeszkedő diktatúrák elől a magánélet, a testvéri szeretet nyújt menedéket.

Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Pinceszínház honlapján.

Fotók: Szabó Réka