A fiatalember és a halál, de Soto kutatásának tárgya a keletkezése idején mindössze huszonkét esztendős Roland Petit egyik legelső, korai remekműve volt. Az ifjú titán mögött nem kisebb librettista állt, mint az akkor már bőven világhírű, korábban, sokak mellett Gyagilevvel, Rolf de Maréval, Mjaszinnal együttműködő írófejedelem, Jean Cocteau. ?Ez volt az az eset, amikor a legközelebb került ahhoz, hogy maga is koreográfussá váljék? ? írja Cocteau-ról és az ifjú Petit alkotásáról Erik Aschengreen dán tánctörténész. A művet a párizsi Théâtre des Champs-Elysées mutatta be, Nathale Philippart és Jean Babilée előadásában. A játékteret Georges Wakhévitch, ogyesszai születésű, Párizsban és Londonban nemzetközi elismertséggel működő díszlettervező jegyezte, a jelmezt pedig földije, a világhírű, s hamarosan (1948-ban) Oscar-díjas Karinska.
A táncos-koreográfus Olga de Soto a Petit-mű premierjén, 1946. június 26-án jelenlévőket, ?szemtanúkat? keresett meg, hogy elbeszélésük alapján megidézze azt. Sajátos alkotását 2004 májusában Brüsszelben mutatta be. A Franciaországban, majd Belgiumban működő de Soto vállalkozása egyszerűségében páratlan, bölcs és mélyen megkapó. Színpadán ? mert nem pusztán filmalkotást látunk ? két, fehérruhás alak, voltaképp díszletmunkás: maga a (rendezést, operatőri munkát, vágást is jegyző) szerző, és segítőtársa, Cyril Accorsi. A szikár szerkezetű filmalkotás különböző méretű, elhelyezésű felületekre vetül. Statikus és mozgó, apró és hatalmas vetítővásznakat látunk egymás után, melyek a tér különböző pontjain fogják fel a projektált mozgóképet, így is fokozva a megelevenedés élményét. A filmalkotásban nyolc, hetvenes évei végén, nyolcvanas éveiben járó férfi és nő, nyolc elbeszélő mesél. De Soto emléktöredékeikből építkezik, mindenféle eredeti, archív anyag tudatos ? remekül kigondolt ? mellőzésével. Közel hat évtized elteltével szembesíti alapvetően laikus, vagyis a táncos-pályához professzionálisan nem ? de zömmel sehogysem ? kötődő riportalanyait. Nyolc, magyar szemmel irigylésre méltó szellemi-fizikai állapotban lévő, idős, bölcs embert látunk. Nyolc szűrőt, nyolc emlékezőt, szemtanút, akik irdatlannak tetsző távolságból, el-elkalandozva, meg-megakadva, avagy megejtő gördülékenységgel idézik fel egy, érzékelhetően mindannyiuk számára nagy jelentőségű színházi este élményét, személyes tánctörténeti szövedéket létrehozva beszámolóikból. De Soto gyakorta a tétova csendet, egy-egy keresgélő pillantást is beleszerkeszti intarziájába, akárcsak a környező világot, a szűk hangi és látvány-keretbe érkező falióra-ütéseket, vagy egyik alanyának a képbe surranó, gyönyörű macskáját. Pompás hallgatni ezeket az elragadó beszélőket, akiknek szavaiból izgalmas mozaikként rajzolódik ki a megidézett alkotás, s ? idővel ? az ő hajdani, nézői személyük, s lezárásként, néhány szóban (arc nélkül) sommázott élettörténetük.
Jó néhány éve, egy remek táncelőadás közben belém nyilallt egy bizarr gondolat: hét-nyolc évtized múlva a most a színpadon játszók, a nézőtéren, köröttem ülők közül (magamat is beleértve, természetesen) már nem él senki. De mi marad? Mi maradhat? Milliószor körülíratott a táncművészet illékony természete, megfoghatatlansága. Nem tudható, a filmből nem derült ki, hányan élhetnek ma is az akkori megszólalók közül. Olga de Soto projektje a múlandósággal szembesít: remekmű, messze nem csak a maga nemében.
A Petit-mű puszta felidézésén túl lendületes ecsetvonásokkal felvitt korrajzot is kapunk a háború utáni, kivérzett Párizsról, mely ?akkoriban a világ közepe volt? ? mint az egyik megszólaló fogalmaz. Mi, akik hivatásból, megszállottságból, alkalmi érdeklődőként estéről estére megtöltjük a világ nézőtereit, alkalmi, igen rövid távú, kollektív élmény részesei vagyunk. Azok, kiknek módjuk nyílt a Presi-danses programsorozat keretében, a Merlin Színházban látni a histoire(s) című alkotást, talán soha többé nem ülnek be úgy nézőtérre, hogy e megrendítő munka emléke át ne suhanjon elméjükön.
Az előadás leírásában tények kopogós sora, a közreműködők nevei mellett általában halálozási évük. A világhírűvé lett, évtizedekig ünnepelt, nyolcvanhét éves Petit-ről kétkedő döbbenettel olvassuk: ?sajnos, lehetetlen volt fellelni?. Jean Babilée, korának egyik legünnepeltebb, pompás tehetségű táncosa ma is szem előtt. A Petit-nél egy évvel idősebb táncos-fejedelem friss portréját nemrég kaptam meg kedves barátomtól: egy frissen nyílt, párizsi fotókiállítás meghívójáról tekint le, nemes vonásai agg indián törzsfőnököt idéznek. Arcán az idő.
